Egységes-e a nemzet?

Örök dilemma, hogy mi a helyesebb: mentálhigiénés okokból távolról elkerülni a szellemi kútmérgezők nemzetellenes médiáját, vagy „ismerd meg ellenségedet” logikával figyelemmel kísérni azt? Vélhető, hogy a mértékkel fogyasztás a legcélszerűbb, elvégre valamilyen szinten ismerni kell más szubkultúrák hangulatát is, tagjaik épp úgy sorsalakító szavazattal rendelkeznek, mint a nemzetépítő erők támogatói. A közösségi portálok amúgy, bármennyire is saját ismerőseink vesznek körbe bennünket, alkalmasak arra, hogy bizonyos mértékben a másik oldal véleményét is elénkbe hozzák, olykor egészen meglepő kendőzetlenséggel. (Gondoljunk csak az MSZP Európai parlamenti listájának éllovasára, Szanyi Tiborra, aki Facebookon kívül is mond megdöbbentőket a román uralom alatt sínylődő magyarok román mivoltáról, de akkor engedi el magát igazán, amikor közvetlenül velük vitatkozik.)

Gyűlöletbeszéd

Ahogy az ember beleolvas egy balliberális portál valamely kormányt bíráló bejegyzésének hozzászólásaiba, lefagy, hogy kikkel is él együtt. Hogy messzebb ne menjek: itt van a Fidesz azon – teljes mértékben jogos kívánalmat megfogalmazó – választási plakátjának ügye, melyen az április 6-án győztes párt tiszteletet követel a magyaroknak.

Vannak, akik ezt is problémának látják, ebből is gúnyt próbálnak űzni, ezt is kihasználják sajátjaik kormány ellenes heccelésére. „Felejtve” közben, hogy kikkel is állunk szemben. Az EU valódi természetét, mint cseppben a tengert, meg lehet mutatni a mezőgazdasági támogatások ügyét felvázolva. Emlékezzünk: a kétezres évek első felében a csatlakozási tárgyalásokon, ha az illetékesek komolyan vették volna a szép szólamokat a közös Európai Házról, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy probléma nélkül elérjük, hogy az Európai Unió a csatlakozó térség gazdasági lemaradását kompenzálandó, az oly sokat emlegetett esélyegyenlőség jegyében a magyar, lengyel, cseh gazdáknak nagyobb támogatást biztosítson, mint az unió fejlett országaiban dolgozó konkurenseiknek. Mi történt ehelyett? Gazdáink nemhogy kompenzációt nem kaptak, a már bennlevők mezőgazdasági támogatásának töredékét ígérték nekik, sőt, azt is megtiltották, hogy ezen országok saját forrásból egészítsék ki a támogatást. Nos, ha ebből valakinek nem evidens, hogy gyarmatnak kellettünk és a cél többek között e térség mezőgazdaságának lezüllesztése, majd a termőföldek felvásárlása volt, akkor az vagy képtelen elemi logikai kapcsolatok érzékelésére vagy hazudik.

A magyar politikum nagy része ennek dacára a 2003. április 12-i népszavazást megelőzően ezeréves álom beteljesüléséről regélt egyéb demagóg szólamok mellett Dávid Ibolyától Gyurcsány Ferencig. Orbán Viktor pedig össztüzet kapott a sajtóban, amikor szólt, hogy mérlegelni kell a belépést, és hogy a csatlakozás mellett szóló érvek súlyosabban esnek a latban, mint a kívülmaradás mellettiek. Magyarország magát baloldalinak és liberálisnak nevező kiszolgáló elitje saját kiváltságos pozícióját féltette, ezért szalonképtelennek igyekezett nyilvánítani minden olyan véleményt, amely egyáltalában mérlegelés tárgyává tette a népszavazáson az „igen” szavazatot. E komprádor elitnek pedig még mindig van akkora média- és támogatói ereje, hogy a világhálón kalandozva az ember elhűljön, miket képesek egyesek magyar nyelven megfogalmazni, hogy milyen fokú egyesekben a gyűlölet a kormány és általában a nemzeti oldal irányába.

A feudalizmus átka

Ha az identitásválasztás szabadságából indulunk ki és elfogadjuk Ernest Renan alapgondolatát, miszerint a „nemzet mindennapi népszavazás”, és valóban szembenézünk a problémával, le kell számolni néhány illúzióval. Nem mindenki része a magyar nemzetnek, aki magyarul beszél. Aki magyar anyanyelve dacára közömbös a nemzet jövője iránt, nem kötődik a magyar kultúrához, netán ellenséges érzülettel viseltetik a magyarsággal szemben, aligha része a nemzetnek. Ugyanígy nem tagja a magyar nemzetnek az sem, aki magyar állampolgárrá lett, de kulturálisan-szellemileg semmi nem köti a nemzethez. Maradnak azok, akik a globalizmus hagyománypusztító korszakában is kötődnek sajátjaikhoz, értékként tekintenek a közösség szellemi-kulturális gyökérzetére és ápolni igyekeznek azt.

Ők vajon mennyire összetartók?

Pártválasztás szempontjából aligha, hiszen két nagy táborra oszlanak, nem számítva azokat, akik nem szavaznak, vagy valami különös oknál fogva a másik oldalra szavaznak. Vallási tekintetben sem egységesek, hiszen vannak köztük katolikusok, protestánsok, ateisták, hogy csak a legnagyobb, legreprezentatívabb csoportokat említsem. Politikai céljaik tekintetében sem, hiszen vannak köztük republikánusok, monarchisták, ez utóbbiakon belül legitimisták és szabad királyválasztók. Mi az, ami e közösséget mégis közösséggé teszi?

Úgy vélem, egyfajta profán nemzeti minimum, ami megadja az egységes jelleget e nemzetben gondolkodó heterogén közösségnek, a tulajdonképpeni magyar nemzetnek. E nemzeti minimum alapja a nemzet jövőjéért érzett felelősség, a média minden csatornáján sugallt „mának élés” létformájának tagadása. Egyetértés abban, hogy feladatunk a közösség szellemi, kulturális, gazdasági és fizikai reprodukciója, a kollektív megmaradás és gyarapodás, párhuzamosan a magyarság versenyfeltételeinek javításával. Banalitásnak tűnhet, de nem az, különösen, amikor a második világháború befejeződése óta az említett újratermelési folyamatokat „belülről” fokozottan zavarják.

A demográfia problémái a ma liberálisainak, az LMP-nek már relevánsak, de szellemi elődeik a kilencvenes évek elején metsző gúny tárgyává tették azokat, akik a nemzet fogyásáról mertek beszélni, s ma is hallani ilyen hangokat a „baloldali” térfélen. A német megszállási emlékmű ügye villanófénybe állítja, milyen ádáz támadásoknak van kitéve a magyar történelmi önkép, hogy mekkora erővel próbálják egyesek az „utolsó csatlós” és a „bűnös nemzet” kommunista propaganda-hazugságait más csomagolással becsempészni kollektív tudatunkba. A kulturális újratermelésről mindent elmond, hogy balliberális kormányok idején a Fidesz-fősodor, az Orbán-Kövér páros által is mindig a dokumentálhatóan nemzetellenesnek tartott SZDSZ-é kellett lennie az oktatási tárcának. Gazdasági síkon is mennyi idő kellett, amíg 2010 után elindult a közmunkaprogram, s a családi adózás! Sokan évtizedekkel ezelőtt rámutattak arra, hogy adókedvezményt kell adni a gyermekek után, hogy a produktív rétegeket támogassa az állam, hogy munkára serkentsen, s ne a parazita életformát kultiválja az alanyi jogon járó segélyekkel.

Minden felesleges pátosz nélkül leszögezhető: a közösen átérzett nemzeti felelősség által egybefogott magyar nemzet reménykedéssel néz elébe a következő négy évnek. Azt várja, hogy az új kormánynak a kívülről rákényszerített gazdasági szabadságharc folytatása mellett legyen ereje a kulturális szférában, a könyvkiadás, lapkiadás, könyvterjesztés, könyvtárellátás terén is rendet teremteni, a filmipart legalább részben a magyar nemzeti öntudat regenerálásának szolgálatába állítani, s nekifogni a magyar nemzeti középosztály, valamint a kisgazda-társadalom megerősítésének.

E kérdésekben minden bizonnyal egységesek a magyar jövőben gondolkodók.