Az utca hangja

Nem kellenek feltétlenül több tízezres, köztereket megtöltő tömegek és harsány szlogenek ahhoz, hogy képet alkossunk egy társadalom lelkiállapotáról.

Egy gesztus, egy néhány szavas felirat sok esetben beszédesebb egy egész panaszáradatnál. „Még a migránsok is menekülnek tőlünk” – hirdette egy transzparens a bukaresti klubtragédia kiváltotta gyász és döbbenet hatására utcára vonult sok ezer demonstráló egyikének kezében. Ez az egyetlen mondat megkapóan érzékelteti a romániai társadalom csalódottságát, elkeseredettségét, egyúttal pedig a jelenlegi állapotok megváltoztatásának igényére is felhívja a figyelmet.

Merthogy nyilvánvaló: a bukaresti szórakozóhelyen bekövetkezett tömegszerencsétlenség szikraként szolgált a lakosság széles rétegeiben szunnyadó indulatok lángra lobbantásához. Még ha a jelenlegi elégedetlenségi hullámot nem is lehet összehasonlítani az 1989-es forradalom idején testet öltött rendszerváltó hangulattal, és a mostani tömegtüntetés lendülete alábbhagyni látszik is, egyértelmű: a többségnek elege lett abból, hogy Románia huszonöt éve következmények nélküli országnak számít. Az 1990. júniusi bányászjárás ügyében – többszöri nekifutásra – újraindították ugyan a bűnvádi eljárást, a forradalom dossziéját azonban lezárták. Vádat emeltek az ötvenes-hatvanas években politikai foglyok ezreit sanyargató és halálba küldő börtönparancsnokok ellen, viszont Marosvásárhely fekete márciusának felelősei, a pogrom kitervelői továbbra is érinthetetlenek. Az „apróbb”, a közemberhez még közelebb álló, a hazai állapotok tarthatatlanságáról árulkodó témákról nem is beszélve. Románián kívül például nincs olyan ország a világon, amely azzal „dicsekedhet”, hogy a Bukarestet Konstancával összekötő autópályát a leghosszabb idő, huszonöt év alatt, az észak-erdélyi sztrádából elkészült ötven kilométeres szakaszt a legdrágábban, 1,5 milliárd euróért építette meg, a dél-erdélyi korridor tavaly átadott szakaszán pedig máris újjá kell építeni egy közel 300 méteres aszfaltcsíkot. A sztrádamizéria magában hordozza a posztkommunista Románia rákfenéjének valamennyi jegyét: a korrupciót, a hivatalnokok hanyagságát és szervilizmusát, a szakmai szempontokat mellőző politikai beavatkozást. A közel félszáz halálos áldozatot és kétszáz sérültet követelő klubtragédia kiváltó okai ugyanebbe a sorba illeszkednek és a katasztrófa jelentette az utolsó cseppet a keserűséggel megtelt pohárban.

A kérdés csak az, hajlandó-e alávetni magát az utca által támasztott követeléseknek a romániai politika. Bár a népharag elsodorta Victor Pontát és kormányát, a mélyreható reformok szükségességének szajkózásán túlmenően a politikai osztály képviselői annak is jelét adták: legszívesebben úgy változtatnának, hogy azért sok minden ne változzék. Jellemző, hogy az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) hétvégi kolozsvári ülésén felszólalók – fontosnak nevezve a közélet megtisztulását – szinte kivétel nélkül úgy vélekedtek, hogy az alakulat fennállása óta jól végzi a dolgát, a tavaly meghirdetett újratervezéssel pedig végképp korrigálni lehet az apróbb hibákat. Egyetlen politikus részéről hangzott el kritika, mégpedig annak kapcsán, hogy a szövetség 500 ezer erdélyi magyar választót veszített 1990 óta.

Nem ártana tehát megszívlelniük a pártoknak az utcán megfogalmazódó igényeket. Még ha amúgy sokan nem is az ország, a társadalom előmenetelét tartják elsődleges feladatuknak, belső apparátusuk és a közélet megtisztulása alól már csak azért sem vonhatják ki magukat, mert a tulajdonképpeni létük forog kockán. Ha akarják ugyanis, ha nem, a változás elkezdődött.