A német megszállás emlékműve

Nincs olyan politikai rendszer, amely nélkülözhetné az ideológiai legitimációt, amely lemondana arról, hogy saját létét eszmei érvekkel aládúcolja, és kívánatosnak ábrázolja azok előtt, akik vevők e szólamokra. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a hirdetett szólamok és a valóság között milyen mértékű az eltérés.

Ha a Horthy-korszakot vesszük górcső alá, meglepő egyezést találunk a hirdetett elvek és a követett politika között. A másik pólust a kommunista rendszer képviseli, amely saját embertelen elveihez sem volt következetes, saját polgárnyomorító jogrendjét sem tisztelte, amelynek hivatalos szólamai a legcsekélyebb mértékben sem voltak komolyan vehetők.

Valóság kontra globalizmus

Hasonló szakadék tátong a civilizáltnak mondott világban, az európai kultúrkörben hirdetett hivatalos propaganda és a realitás között. Felelős államférfiak sem tudnak mit kezdeni a valósággal, mert az annyira ütközik a globalizmus önlegitimáló, igaznak hirdetett téziseivel. A globalizátorok a média egyencsatolásával, a filmiparral, az egyes országok kultúrpolitikájára való ráhatással preformálni igyekeznek a lelkeket, a hivatalos liberális szólamok szerint „önálló és döntőképes individuumok” tudatát igyekeznek manipulálni, megkísérlik elvágni az embereket saját szerves kulturális gyökérzetüktől, hagyományaiktól, ösztönös igazságérzetüktől, a „jó” és a „rossz” morális megalapozottságú értékpárosa helyére a „győztes/vesztes” amorális értékpárosát illesztik. E hadművelet keretében háborút folytatnak a helyi társadalmak, a nemzetek ellen azzal a céllal, hogy a lehető legengedelmesebb embermasszát alakítsák ki, amely a lehető legnagyobb mértékben alkalmas a bérrabszolga szerepre.

Magyarországon a globalizátorok azokban találtak a leghűségesebb követőkre, akiknek elsőként kellett volna ellenük fellépni: a szocialistákban és a szabaddemokratákban. Hiszen a szocialistáknak a munkásosztály kizsákmányolása ellen kellene küzdeniük, márpedig amit a multinacionális vállalatok művelnek világszerte, az a legbrutálisabb kizsákmányolása a munkaerőnek. A szabad demokraták és általában a liberálisok gondolkodásának központjában az önálló gondolkodásra, érdekmérlegelésre és racionális döntésre képes egyén áll. A gondolkodó egyén akkor is a globalizmus célkeresztjében van, ha történetesen kivetkőztették hagyományrendszeréből, és ideáltipikusan megközelíti a liberális doktrína absztrakt egyénfogalmát. Ne gondolkozz, termelj, fogyassz és hallgass! Ez a globalizátorok üzenete.

E nemzetellenes koalíció hihetetlen szívóssággal, következetességgel és belső indulattal lép fel a nemzeti érdekek érvényesítése, a nemzeti öntudat regenerálása, a magyarság történelmi önképének valóságelvű rekonstrukciója ellen. Legyen szó a Beneš-dekrétumokról, a magyar állampolgárság kiterjesztéséről, Wass Albert vagy Tormay Cecile életművének tananyagba vételéről, Horthy Miklós emlékének ápolásáról, az Alaptörvény preambulumáról vagy éppen a német megszállás emlékművéről.

Kollektív nácizás

A magyar kormány – nem várt ellenállásba ütközve – a választások előtt leállította a német megszállás emlékművének munkálatait. Kár lett volna ezért feleslegesen százalékokat veszteni, amikor neki állt a zászló. Miután az emlékmű felállításának munkálatai az április 6-i választások után folytatódtak, a balliberális ideológiai kommandó támadásba lendült: kordonbontás, nácizás, tüntetés.

Toleranciájukra és méltányosságukra jellemző, hogyan fogadták, ha valaki, akár a sajátjaik közül nem volt hajlandó együtt uszulni velük. Lásd Schiffer András esetét, aki túlméretezett hisztériának nevezte a tiltakozást, s ezért előbb az ATV-s műsorvezető igyekezett helyre tenni kihallgató tiszti modorban, majd önmagukat mértékadó intellektuelleknek képzelő személyiségek gyalázták útszéli hangnemben. Kálmán László nyelvész beígérte az LMP elnökének, hogy leköpi (sic!), ha találkoznak, és szégyenletes disznóságnak nevezte az LMP hozzáállását a német megszállási emlékműhöz. Sándor Zsuzsa exbíró, bírósági szóvivő „görénynek” titulálta Schiffert, s persze nem maradhatott ki e tábor leggyakrabban használt kedvenc jelzője: a „náci” sem. Arra a Schifferre, akinek felmenőit a német megszállás után deportálták, s aki e jelzőre soha egyetlen megnyilatkozásával sem szolgált rá.

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a gátja szakadt balliberális gyűlölködőknek a német megszállás minden áldozata előtt tisztelgő, a nácizmust elítélő emlékmű is „náci”, a kormány is „náci”, a házelnök is „náci”. Náci mindenki, aki nem hajlandó teljes mértékben azonosulni az ő világlátásukkal és történelemszemléletükkel. Ahogy Korniss Mihály mondta Bayer Zsoltnak: vagy egyetértesz velünk, vagy holnaptól náci vagy.

Reméljük, az Orbán-kormány nem hátrál meg, annak dacára sem, hogy a tiltakozások nem csitulnak, hogy még a globális háttérhatalom első számú nyílt színi megjelenítője, az Egyesült Államok nagykövetsége is hallatta hangját az ügyben, átvéve a gyűlölködő álliberálisok szlogenjeit, s hogy a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége tiltakozásul bojkottálja a Holokauszt-emlékévet.

A szobor felállítása egyébként eleve kompromisszum, olyan, mint az Alaptörvény, amelynek preambuluma hivatkozott ugyan a Szent Korona-tanra és a történelmi jogfolytonosságra, de nem állította vissza a történelmi alkotmányt és az alkotmányos monarchiát, hanem formailag megmaradt a magyarságra jellemzően pusztulást és romlást hozó köztársaság államformájánál. A Szabadság teret szerencsésebb lett volna a Kossuth térhez hasonlóan korábbi formájára hozni az Ereklyés Országzászlóval és az Urmánczy Nándor-kezdeményezte Magyar Feltámadás szoborcsoport újrafelállításával. De ha már ez nem lehetséges, és ha a szovjet megszállás emlékművének az orosz–magyar kapcsolatok rombolásának elkerülése érdekében vélhetően ott kell maradnia a téren – melynek felirata botrányos módon felszabadításról beszél –, akkor fontos, hogy a téren ott álljon a német megszállás emlékműve is. Hogy jelezze, mikor is vesztette el Magyarország a szuverenitását.