A múlt újratervezése

A minden bizonnyal trendinek szánt „újratervezés” jelszó volt az RMDSZ-kongresszus fő PR-üzenete. Hangsúlyozom, PR-üzenete, amit a szervezők és résztvevők sulykolással próbáltak minél mélyebben elültetni a köztudatban, miközben valójában mindössze politikai szemfényvesztésről, egy sikertelen, hiteltelen, lejárt politika újracsomagolásáról volt szó. Végigolvasva Kelemen Hunor szövetségi elnök, valamint a különböző hozzászólók beszédeit, átnézve az elfogadott dokumentumokat, nem leljük a nóvumot, a taktikai, stratégiai változásokat.

 A látszat tovább él

A helyzet erősen emlékeztet a 2003-as, Szatmárnémetiben rendezett kongresszusra, amikor végre szabályozást nyert az 1995-re (!) ígért „belső választás”. Azzal a szépséghibával, hogy az általános és közvetlen belső választást, amelyen az eredeti elképzelések szerint minden magyar részt vehetett volna, s ennek megfelelően létrejött volna a kétségbevonhatatlan legitimitású, erdélyi magyar parlament, kiváltották egy részleges tisztújítással. Ráadásul olyannal, amelyben csak a párttagok szavazhattak, semmiféle szerepet nem kaptak a platformok, s amely megengedte az elektoros játékokat, így a helyi elit önújraválasztását. Ennek következményeként nem egy parlament, hanem egy pártszerv jött létre.

Most meg újratervezésről beszélnek úgy, hogy lényegében semmi nem változik: sem az elnök, sem a káderállomány, sem a politika mögöttesei, sem maga a politikai vonalvezetés. Pedig az RMDSZ-re ráfért volna az újratervezés, annál is inkább, mivel látszatellenzékként a politika senkiföldjén mozog a szervezet. Amíg kormányon volt, addig a Neptun-paradigmának megfelelően bizonyos klikkelőnyök és a közösségnek szánt engedménymorzsák fejében legitimálta a román hatalmat. Ellenzékben is konfliktuskerülésre törekszik, engedménymorzsák nélkül. A kormányból való hirtelen kiválás oka ugyebár az volt, hogy miként arra az RMDSZ-es tisztségviselők is rámutattak, a tavalyi elnökválasztás második fordulójában 600 ezer magyar szavazott Klaus Johannisra. Ettől az RMDSZ vezetői megrettentek, és a vélelmezett közakarat szerint kiléptek a kormányból. Ami önmagában nem rossz lépés, sőt ezt követhette volna az autonómiapolitikához való visszatérés is.

Valami változott?

Ehelyett mi történik? Folytatódik az 1996 óta művelt látszatpolitizálás. Ehhez sikerült megnyerni két, korábban nem remélt hitelesítőt. Az egyik Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki felszólalásában örömét fejezte ki, hogy végre befejezték a „testvérharcot”, a másik Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, aki a kongresszushoz intézett beszédében kissé elragadtatta magát. Mert az még követhető üzenet, hogy „az egyetemes magyarság szempontjából létfontosságú az erős magyar képviselet, ezért a magyar összefogás a történelem erkölcsi, politikai parancsa.” A valóban, s nemcsak nevében magyar összefogás ténylegesen nemzetpolitikai imperativus. De nem az összefogás önmagában, hanem a magyar érdekek, az autonómia kivívása mentén való összefogás. A román politika imázsápolásának jegyében történő magyar összefogás is lehet létparancs, de legfeljebb román nemzetstratégiai érdekek által diktált létparancs. Ennek jegyében zajlott az erdélyi magyar politika 1996 és 2003 között, amíg az autonomisták esélyt láttak arra, hogy a szervezetet visszaterelhetik a brassói útra, az autonómia útjára.

Az a kijelentés viszont, hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti”, elhamarkodott és újrafogalmazást kíván. „Nem fogadható el semmi, ami az önálló magyar érdekek mentén megfogalmazott autonómiapolitikát gyengíti” – ez lehetett volna az Orbán-kormány, illetve a Fidesz értékrendjének és eddigi politikájának megfelelő kijelentés. Még szerencsétlenebb volt Semjén másik, azóta sokat idézett fordulata, miszerint „az RMDSZ-ben mint szövetségben megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit lehet.” Ez is az RMDSZ-propaganda egyik kedvenc fordulata, a különbség az előzőhöz képest, hogy míg az egy politikai nyilatkozat, amivel lehet vitatkozni, utóbbi egyszerűen valótlanság.

Az RMDSZ 1996-tól kezdődően fokozatosan elvesztette integrálóképességét, sőt nem integrálta, hanem kiszorította a nemzet ügyét komolyan vevő, megvásárolhatatlan, következetes, bátorságukat már bizonyított politikusokat Borbély Ernőtől Kincses Elődön át Tőkés Lászlóig. Az RMDSZ éppenséggel alkalmatlan arra, hogy elvszerű, a neptuni logikát, a román etnokrácia hitelesítését, a magyar önfeladást elutasító hiteles politikusokat integráljon. Bármennyire tiszteljük a magyar kormány nemzetpolitikai szándékait, s elfogadjuk, hogy az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének 85 százaléka által támogatott RMDSZ-szel az Orbán-kabinet nem fagyaszthatja be a diplomáciai viszonyt, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a kormányfő helyettese átveszi és forgalmazza az RMDSZ-es propaganda bő évtizede lejárt szavatosságú retorikai konzervjeit.

Kipipálva

Biró Zsoltra visszatérve: az MPP korábbi vezetője, Szász Jenő interjúinak, kongresszusi beszédeinek egyik fő üzenete az volt: a párt eszmei legitimációját az EMNT-vel és az EMNP-vel szemben az adta, hogy ők a konok ellenzékiek, akik semmi szín alatt nem fognak össze az RMDSZ-szel. Ellentétben ugye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, amely 2009-ben megkötötte a maga egyezségét a szövetséggel.

Itt az ideje mérleget vonni: Tőkés László a 2009-es egyezség értelmében került be az Európai Parlamentbe, s lett annak alelnöke, illetve ennek jegyében rendezték meg az első Székely Önkormányzati Nagygyűlést, amelyen az RMDSZ első ízben tette le egyértelműen és félreérthetetlenül a garast a Székelyföld területi autonómiája mellett. Hogy később megszegte saját szavát, és kihátrált a projektből, az itt és most mellékes. Érdemes ezt összevetni a Kelemen Hunor és Biró Zsolt által tavaly kötött MPP–RMDSZ-egyezséggel. Annak „gyümölcse” a Székelyföld autonómiastatútuma, amit Izsák Balázs joggal nevezett közvitára alkalmatlannak, mivel nem a történelmi Székelyföldre vonatkozik. Sokkal inkább egy törékeny, magyar többségű, esetleges területre, amely terület fölé rendelt román tisztségviselő, azaz a kormányprefektus akár a fegyveres erők bevetésének jogával is rendelkezne.

Tíz esztendeje azért zártak ki két nagyváradi MPSZ-vezetőt az MPP elődszervezetéből – egyébként alapszabályzat-ellenesen –, mert a vád szerint RMDSZ-platformot akartak csinálni az MPSZ-ből. Tíz év után maga a szervezet elnöke csinál de facto RMDSZ „polgári szárnyat”, platformot az MPP-ből, amely választásról választásra arra biztatja a szavazókat, hogy adják voksukat az RMDSZ-re, amelynek ellenében jött létre anno maga a polgári párt. Az „újratervezés kongresszusa” semmilyen tekintetben nem hozott meglepetést. Kelemen Hunor egyedüli jelöltként begyűjtötte a voksok elsöprő többségét, magas szintű, párton belüli, formális legitimációval láthat neki második mandátumának. Ez szép hatalomtechnikai teljesítmény, mindenképpen arra utal, hogy Markó Béla utódjaként Kelemennek sikerült stabilizálni a belső erőviszonyokat, érdekeltté tenni akulcsszerepelőket a status quo támogatásában. Érdemleges változás nem lesz sem a meghirdetett, sem a ténylegesen követett célokban, megmarad az eseti jellegű, szükség szerinti, autonomista és nemzeti szólamokra építő retorika, valódi tartalom nélkül.

Az RMDSZ kipipálta az „Újratervezés” című erődemonstráció kötelező gyakorlatát. És minden marad a régiben.