Volt egyszer egy bariton

Svéd Sándor 1906. május 28-án született Budapesten. Előbb hegedülni tanult, de végül az éneknél kötött ki. Tanulmányait 1924 és 1929 között Szabados Bélánál a Zeneakadémián, majd Olaszországban, Mario Sammarco és Riccardo Stracciari baritonisták irányításával végezte. Utóbbihoz annyira hasonlított a hangja, hogy Stracciari mester felesége sem tudta megkülönböztetni őket, ha nem látta, melyikük énekel. 1928-ban debütált Budapesten, a Bajazzókban, de az igazi sikert a Traviátában, Lunaként aratott. Fellépett az 1929-es, Sergio Failoni által vezényelt A végzet hatalmában, amelynek sikere a szép hangok mellett kétségkívül az elemi erejű olasz dirigens drámai interpretációjának volt köszönhető.

Olasz iskola

Hamarosan a szárnyai bontogató mozi is felfedezte magának: 1936-ban a Mária nővér című film főszerepét, Kibédy János énekest alakította Szörényi Éva és Jávor Pál mellett. Azelőtt eljátszott egy kisebb szerepet a Halló Budapest című filmben, majd 1937-ben a Sein letztes modell című német nyelvű filmben láthatta közönsége a kor hírességével, Gazdy Arankával együtt.

Noha igazából külföldön futott be – a világ összes jelentős operaházában fellépett –, Svéd Sándort igazi világnagysággá az Operaház nevelte. No meg az olaszországi tanulmányok: kezdettől lenyűgöző hangja az olasz iskolázás után vált a kor legszebb és legjobban képzett baritonhangjainak egyikévé és ugyanott a pompás, drámai olasz stílust is megtanulta. Szinte magától értetődő volt gyors kitörése a viszonylag szűk keretek közül, és tökéletes technikával, énektudással és hangszépségével aratott sikereket. Nem sorolható a drámai énekesek típusába: áradó, igazi olasz jellegű hanganyaga azonban feledtetni tudta színpadi játékának merevségét és a drámai kifejezés háttérbe szorulását. Azon énekesek egyike volt, akiknél a hang és a technikai tudás oly magas fokú, hogy az önmagában is élményt szerez. A harmincas évek elejének budapesti Mozart-újjáéledése során Hans Knappertsbusch német karmester vezényletével énekelte a Don Giovannit és sokak véleménye szerint ő volt a magyar operaszínpad talán leghódítóbb Donja.

Sztálin a tűzön

Alig harminc esztendősen a bécsi Staatsoper tagja lett, majd 1940-től 1950-ig a Metropolitan gárdájához tartozott. Közben több ízben vendégszerepelt Olaszországban, többek között a Scalában, ahol a Tell Vilmos címszerepében aratott hatalmas sikert. 1950-től 1956-ig újra a budapesti opera tagja volt. Ebben az időszakban az Anyegin bizonyult az egyetlen maradandó értékű operai repertoárbővítésnek. Ennek érdekessége, hogy korábban többszöri kísérletre sem lehetett a művet hosszabb ideig színen tartani, a magyar közönség igencsak idegenkedett Csajkovszkij operájától. Talán a látványos rendezés, a lírai zenei megfogalmazás, és nem utolsósorban a kiemelkedő szereplőgárda – Svéd mellett fellépett Simándy József, Losonczy György, Melis György, Osváth Júlia és Mátyás Mária – ebben döntő szerepet játszhatott.

A művész és a házvezetőnő
Figyelmes ember volt Svéd Sándor, de kissé bogaras is. Még a házvezetőnője, Matild születésnapját is észben tartotta,  de arról is meg volt győződve, hogy az asszony az Államvédelmi Hatóság besúgója.
– Mindent tud énrólam nagyságos úr! – mondta a művésznek Matild.
– Maga is mindent tud rólam.
– Hát igen, nagyságos úr. Sajnos...
– De én mégsem jelentek magáról!
– Én sem jelentek, higgye el, nagyságos úr, higgye el!
– Hát azt honnan tudták, hogy én eladtam a magyar-angol futballmérkőzésre szóló jegyemet? Azt csak magától tudhatták meg!
– No de, nagyságos úr! Hogyhogy honnan tudták? Hát maga árulta az Opera büféjében. Saját fülemmel hallottam, hogy telefonon felkínálta Czeglédinek. Meg az angol követnek is. Az egész város tudta ezt. Ne haragudjon, művész úr, de önről mindenki tud mindent. Mert maga olyan... tudható ember! Higgye el, én nem jeleztem semmit senkinek.
Svéd nem hitte el, és azonnali hatállyal elbocsátotta asszonyát. Majd két nap múltán visszavette, mert magának nem tudott megfőzni egy tojást sem. Meg talán hiányzott is neki Matild. Az asszony valóban nem jelentett. De ezt már Svéd nem tudta meg soha. Mikor 1956 viharos őszén Svéd gond nélkül elhagyta Magyarországot, házvezetőnője a Lepke utcai villában maradt. Ott ölte meg pár hónappal később bestiális kegyetlenséggel egy rablógyilkos, aki arra tévedt.

Az 1956-os forradalom kitörése előtt a hatóságok bevonták az útlevelét, és arra is rákényszeríttették a világhírű baritonistát, hogy amolyan harmadrangú énekeshez illően vidéki kultúrházakban, katonai laktanyákon is fellépjen. A forradalom kitörése előtt történt, hogy Svéd Sándort ismét a katonák közé vezényelték. Többedmagával majdnem megfagyott a fellépésre várakozva. A teremben egy hatalmas vaskályha gubbasztott. Svéd Sándor körülnézett, és néhány másodperc múlva Sztálin elvtárs válogatott művei ott lobogtak a kályhában… A forradalom és szabadságharc bukása után külföldre távozott, de még a hetvenes évek elején is hazajárt vendégszerepelni.

A legenda

Parádés, regényes életvitele, méltóságteljes, színpadi stílusa már életében legendákkal övezte alakját. A korabeli szakirodalom a világ három legnagyobb baritonja közé sorolta. Hírnevére, nagyságára jellemző, hogy egy zártkörű esten Truman elnök kísérte zongorán, egy bécsi Álarcosbálra húszezer békebeli, infláció előtti schillingért ugrott be, és a sor folytatható. Ám a hírességekben bővelkedő Egyesült Államokban reklámfőnököt kellett fizetnie, hogy egy-egy képe vagy beszámolója megjelenjék.

Sajátos módon nem szívesen hallgatta lemezfelvételeit. „Vagy olyan rossz vagyok rajtuk, hogy hallgatni nem lehet őket, vagy pedig irigykednem kell, hogy így is tudtam negyven éve” – mondogatta, de kortársai szerint mindig is úgy tudott énekelni, ahogyan fiatal korában.

Bécsben hunyt el 1979-ben, de végakaratának eleget téve, Budapesten temették el.