Szavak varázslója, Weöres Sándor

Bár Szombathelyen látta meg a napvilágot, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis falut, Csöngét tekintette szűkebb hazájának, mivel itt, szülei otthonában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát. A földbirtokos és katonatiszt id. Weöres Sándor egyetlen fiának tehetsége hamar megmutatkozott: 14 éves korában már versei jelentek meg, húszéves kora előtt országszerte elismert költő volt. Kortársaitól már egészen fiatalon magába szívott átfogó műveltsége is megkülönböztette, szellemi önépítkezése haláláig tartott. Első, nyomtatásban is megjelent verseinek egyikében írta: „Kilenc mély bók anevének” – ez a szellemes verssor irodalmi körökben később köszönésformává vált.

Az egyetemet húsz évesen kezdte, egymástól homlokegyenest különböző órákat hallgatott:  előbb jogot, majd földrajz-történelem szakra iratkozott, később filozófia-esztétikahallgató lett. Doktori disszertációja, a Vers születése 1939-ben jelent meg, és új utat mutatott az irodalomesztétikának. Babits Mihály igen hamar felfigyelt az egyedi hangú és meglátású költőre, a maga módján támogatta pályáját. Egyetemi évei után könyvtárosként dolgozott – rövid ideig Pécsett és Székesfehérváron, majd élete végéig Budapesten.

A politikától irtózott, párttag nem volt, így aztán az ötvenes évek elején teljes mellőzés mellett élte életét. A hatalomnak mindössze nyelvtudására volt szüksége, sorozatban bízták meg tucatfordításokkal, melyek művészi elégtételt nem jelentettek Weöres számára. A zűrzavaros és nélkülözésektől sem mentes időkben méltó társa volt felesége, Károlyi Amy (képünkön Weöressel) költő, aki valamennyire rendben tartotta rendetlen életmódú párját. 1950 és 1956 között Weöres-vers nem jelenhetett meg, ám az elhallgatás idejében írt alkotásainak gyűjteménye, A hallgatás tornya, a magyar irodalom első sorába emelte Weöres Sándort. Gyermekversein nemzedékek sora nőtt fel, költészete közel áll a szürrealizmushoz, az abszurdhoz és agroteszkhez.

Pályája legnagyobb közönségsikerét a Psyché című verses regényével aratta. A kitalált 19. századi költőnő, Lónyay Erzsébet élettörténetét tökéletes nyelvi korhűséggel írta meg. A mű 1972 után több kiadásban jelent meg, Csernus Mariann előadóestjén mutatta be, Bódy Gábor filmet készített belőle, színpadra alkalmazva a Pécsi Nemzeti Színház Zsebszínháza mutatta be 1984-ben.

Irodalmunk egyik legtermékenyebb költője 1989. január 22-én, hetvenhat éves korában hunyt el. Bár úgy végrendelkezett, hogy „kis Csöngéje földjében” szeretne nyugodni, az ősi családi sírboltban pihenne meg, özvegye kívánságára mégis Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.