Rabosítás

Különleges vb-selejtezőre emlékezem most, amikor a világ a labdarúgó-világbajnokság rajtját várja.

Arms Park Stadion, Cardiff, 1993. november 17: a román válogatott a selejtezők utolsó mérkőzésén Hagi és Răducioiu góljaival 2-1-re legyőzi a hazai csapatot, és kijut az 1994-es vb-re. Hatalmas öröm a pályán és a nézőtér román szurkolók által elfoglalt részén, ahol elsősorban üzletemberek és politikusok, néhány korabeli celeb és művészember ült – akik az akkori viszonyok között megengedhették maguknak a kiutazást.

A sajtópáholyból egyszer csak azt vettem észre, hogy a pálya túloldaláról, a szemben lévő tribünön helyet foglaló nézők közül fénycsóva lő ki, és nagy füstfelhőt húzva maga után becsapódik a román szurkolók csoportján jóval túl éppen hazafele készülődő embertömegbe. További mozgolódást nem láttunk, nemsokára mi is elhagytuk a stadiont, egyenesen a reptérre mentünk, ahol három chartergép várt a csapatra és a szurkolókra.

A repülőtéri váróban viszont rendőrségi tisztviselők jelentek meg és bejelentették: senki nem hagyhatja el addig a repteret, míg mindenkit ki nem hallgattak. A stadionban kilőtt rakéta ugyanis egy helyi szurkoló életébe került. Asztalokat hoztak, egyenként kerültünk a Scotland Yard udvarias, de határozott rendőrei elé. A kihallgatásokkal viszonylag hamar végeztek, a botrány akkor tört ki, amikor újabb bejelentés érkezett: A4-es lapokat osztanak ki, mindenki nagybetűkkel írja fel a nevét, azt maga elé tartva fényképeznek le a hatósági fotósok. Látva, hogy a helyzettel úgysincs mit kezdeni, hiszen az angolok az ellenkezést észlelve máris kosarasszám kezdték hordani a szendvicseket, nehogy éhen haljunk a várakozásban, elsők között fényképeztettem le magam. Utána már csak szórakoztam azon, hogy Románia vezető politikusai kisebb-nagyobb cirkuszok után egyenként járultak hozzá a kisebbfajta rabosításhoz.

Legtovább Corneliu Vadim Tudor bírta a gyűrődést, hatalmas show-t rendezett, a falon lévő telefonról – még híre-hamva sem volt a mobiltelefonoknak – felhívta a román miniszterelnököt, a külügyminisztert, az angol nagykövetet, mindenkit, akit abban a kései órában elérhetett. De mindenhonnan ugyanazt az udvarias, de határozott választ kapta: a Scotland Yard olyan intézmény, amelynek munkájába semmilyen más hatóság nem szólhat bele. Nagybetűs nevével a pocakja fölött, így került be az ő fotója is az angol bűnügyi rendőrség adatbázisába.