Kolozsvár 1940-es visszatérése

Néhány nappal a második bécsi döntés kihirdetése után, 1940. szeptember 3-án, Horthy Miklós kormányzó hadparancsban útnak indította a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára ítélt területeket. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a IV. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest pedig Máramarossziget előtt várta a határátlépést, amelyet szeptember 5-re időzítettek. Kolozsvárra szeptember
11-re érkeztek meg a magyar csapatok, felszabadítva a kincses várost a román megszállás alól.

Beck Albert királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István tartalékos hadnagy délelőtt 11 órakor jelentek meg a városházán, hogy a magyar államhatalom számára átvegyék Kolozsvárt. „Amikor átveszem ennek a ragyogó múltú, ősi, magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges, boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét” – mondta beszédében az ezredes. A katona szavai jogosan fejezték ki azt az örömöt, amit a kolozsváriak éreztek a visszatérés nagy napján. A bő két évtized alatt, míg román hatalom alatt sínylődött a város, több kár érte a magyarságot, mint haszon: intézményeit elvették, szobrait ledöntötték, hivatalaikból elüldözték őket. Beck Albert néhány hónapig a város katonai parancsnoka volt, majd Keledy Tibor jogász lett 1944-ig a polgármester – 1919 óta ő volt az első, napjainkig pedig gyakorlatilag az utolsó magyar polgármestere Kolozsvárnak.

Bevonulnak a honvédek

Délután két órakor vonult be a városba a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Nagyvárad felől érkeztek, végigvonultak a Monostori, majd az Unió utcán, hogy végül a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt felállított dísztribünön ülők előtt tisztelegjenek. Dr. Vékás Lajos, a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnöke üdvözölte a bevonuló csapatok főparancsnokát, majd az egyházak képviselői fogadták a bevonuló honvédséget.

Kolozsvár lakossága ezúttal is kitett magáért: a templomok tornyain magyar zászlók lengtek, virágeső borította el a bevonuló katonákat. „Mindent vissza! Éljen a magyar hadsereg!” – kiabálta a mámorban úszó sokaság. A Bánffy-palota homlokzatán Horthy Miklós hatalmas portréja díszelgett, az utcákon díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött fiatalok integettek a bevonuló magyar csapatok felé. Huszonkét év elteltével ismét felcsendült a Himnusz Kolozsvár szívében. A korabeli tudósítások tanúsága szerint még a délután lezúdult hatalmas zápor sem riasztotta el az embereket, senki sem mozdult, míg véget nem ért a nagy ünnep. Történelmi esemény volt: az elnyomók helyett szabadítókat üdvözölhetett Mátyás király városának népe. „És ahogy Jány Gusztáv ott állott a szakadó esőben az utolsó csapat elvonulásáig, úgy állott ott nem szűnő lelkesedéssel az egész város, Erdély fővárosa” – olvashatjuk Bor Jenő altábornagy visszaemlékezéseiben.

Öröm és lelkesedés

Nagybányai Horthy Miklós gépkocsin érkezett az ünnepi díszszemle helyszínére. A Szent Mihály-templom északi felén kiépített dísztribün előtt a város magyar vezetése üdvözölte vendégeit. Először gróf Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót, majd gróf Bethlen György mondott köszöntő beszédet az itt maradottak nevében. „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar!” – mondta többek között Horthy Miklós az ünneplő tömegnek.

„Az üdvözlő beszédek, vitéz Jány altábornagy zengő szavai minden pillanatban elvesztek a Főteret borító embertenger lelkesedésének kirobbanásaiban. Lelkesen éltették Magyarország kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Teleki gróf miniszterelnököt, Csáky gróf külügyminisztert… Egetverő lelkes éljenzés fogadta annak a három–háromtagú német és olasz katonai küldöttségnek tagjait is, akik a fogadtatási ünnepség megkezdése után érkeztek a magyar, német és olasz színekkel ékesített díszemelvényre. Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival” – számolt be az örömmámorról a kolozsvári Keleti Újság 1940. szeptember 12-i száma. 

A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította Mária országát.