Hússal, fánkkal temetjük a telet

A farsangolás mindig szoros kapcsolatban állt a húsvéti böjt időszakával: a zsíros, húsos ételeket elhagyó, önmegtartóztató negyven nap előtt már őseink is előre bepótolták a finom falatokat és mulatságokat. A vízkereszttől, azaz január hatodikától hamvazószerdáig, vagyis a nagyböjt kezdetéig tartó időszakban évszázadok óta bálok, mulatságok követik egymást magyar földön.

A 16. és 17. századokban betiltották az akkor erkölcstelennek minősített hejehujázást, a hagyomány azonban máig nem halt ki, bár egyre kevesebben őrzik. A néprajzkutatók több vonatkozással is szolgálnak a magyar farsang eredetét tekintve: vagy középkori német polgári hatásra vették át őseink a telet búcsúztató ünnepi mulatságokat, vagy az Anjou-ház és Mátyás király udvarába érkezett itáliai álarcosok ültették el csíráját. Kevesebb forrás szól arról, hogy még az európai kultúrával való találkozás előtt alakult ki a magyarok farsangolási kedve.

A farsangi időszak sokáig a párválasztás periódusa, fontos esküvői szezon is volt, mivel az azt követő húsvéti böjt során tilos volt a mulatozás. Hagyományosan a legények szervezték ilyenkor a bált, amely ismerkedési és eljegyzési lehetőséget nyújtott a fiatalok számára. Vidéki településeken a lányok ilyenkor kis virágbokrétákat készítettek, és odaadták a kiszemelt, leendő vőlegénynek, aki azt a farsangi időszak végi farsangvasárnap a kalapjába tűzte – ezzel nyilvánosan felvállalva a kapcsolatot. Sokáig számos elnevezéssel illették a jeles napot, mint csonthagyóvasárnap, sonkahagyóvasárnap, de akadtak olyan térségek is, ahol vő­va­sárnapnak hívták. Ezen a napon ugyanis a vőlegény a leány családjának kontójára mulathatott.

Bár ma már a fánksütés és az úgynevezett héjjalt kukorica az egész farsangi időszak során hagyományos ételnek számít, sokáig a torkos csütörtöknek, Erdélyben néhol kövércsütörtöknek nevezett napon volt szokás ezeket fogyasztani egyéb zsírban gazdag ételek mellett. Ahogy a nap neve is mutatja: ilyenkor nem volt szégyen a megszokottnál mohóbb falatozás a hamvazószerda előtti csütörtökön, bár a pontos időponton ma is vitáznak a szakértők. „Inkább a has fakadjon, mintsem az étel megmaradjon” – ez volt a farsangi mulatozások mottója.

Maszkurák karneválja:feje tetejére állt a falu

Az időszak csúcspontját régen is az álarcos karnevál jelentette, amelyet farsangfarkának neveztek. A színes, tréfás mulatozásokat hagyományosan a farsangvasárnap utáni hétfőn tartották, amelyet gyakran asszonyfarsangnak is neveztek. Ezen a napon ugyanis a nőknek is megengedték, hogy korlátlanul, kedvükre mulassanak zeneszó mellett – férfi módra. A húshagyó hétfő után a húsvéti időszak lejártáig tilos volt bálokat vagy esküvőt tartani. A hétfő utáni húshagyókedden – amely a farsangi időszak utolsó napját jelentette – szimbolikusan egy szalmabábú, helyenként koporsó elégetésével temették el a telet és a farsangot. A keresztény hagyományoknak megfelelően pedig hamvazószerdát követve megkezdődött a húsvét előtti negyven napos nagyböjt a húsos, zsíros ételek megvonásával.

Erdélyben sokáig a fonó volt a farsangi időszak központi intézménye, ahol dramatikus fonójátékokkal múlatták az időt – elsősorban a fiatalok. A legények ügyességi és erőnléti játékokban mérték össze képességeiket. A leányokkal közös társasjáté­kok során elsősorban a párválasztás volt a cél, éppen ezért gyakran zálogkiváltással, azaz csókkal, öleléssel végződött az összejövetel.

A farsangi fonóba látogattak el ilyenkor sokszor az álarcos alakoskodók, a maszkurások vagy farsangosok, akik később – a fonók megszűnése után – házról-házra jártak rövid, humoros, groteszk előadásokkal, gyakran a párválasztási időszak margóján obszcén jelenetekkel kisgyermekes anyuka, pap, cigány, doktor, betyár és vásáros az ördög, a halál és egy seregnyi állatfigura társaságában. A cél mindig ugyanaz volt: megnevettetni úgy, hogy senki ne ismerjen a jelmezesre. Az alakoskodásért természetesen fizetség is járt finomság és aprópénz formájában.

A 15. századtól kezdődően sokáig elsősorban állatoknak öltöztek a mulatozók, illetve népszerű volt a nemek cseréje: a tréfás esküvői menetet megjelenítő maszkurások vőlegénye a ruha alatt lány volt, míg a menyasszony férfi. Mulatozó, ivó asszonyok és szoknyába bújt férfiak – egy rövid időre a lakók a feje tetejére állíthatták a falu megszokott, szigorú rendjét. Ha pedig valaki farsang idején távolmaradt a társaságtól, a többiek utánamentek, és úgy, ahogy otthon találták, lepedőt dobtak rá, összekötötték, szánkóra ültették, majd fülsiketítő rikoltozással a fonóig húzták. Később a fonó és a házról-házra járás megszűnésével a falubeliek a 20. századtól kezdődően kulturális intézményben előadásszerűen tartják meg a farsangosok jeleneteit, amelyet forralt bor, fánk, azaz porcukros pánkó, héjjalt kukorica és táncmulatság követ.

Koporsót a vízre,Illést a máglyára

A főként Székelyföldön elterjedt szokás a téltemetés vagy farsangtemetés: húshagyókedden a farsangot és telet jelképező szalmából vagy rongyból készített bábut végighordozták a falun és a gúnyos temetési, sirató menet végén elégették, vagy vízbe dobták. A térség számos falujában ma is megtartják a korábban leginkább Alsócsernátonban és környékén elterjedt farsangi hagyományokat: a gonosz telet jelképező, inggel, lajbival, harisnyával, kalappal és zoknival felöltöztetett Illésnek nevezett szalmabábunál színpadiasan súlyos betegséget állapít meg az orvosnak beöltözött falubeli. Ezt követően Illés elhagyja az árnyékvilágot, majd kezdődik a siratás, búcsúztatás sokszor a falu ismertebb lakóit és elöljáróit sem kímélő élcelődésekkel. Rendszerint talpig feketébe öltöztetnek valakit Illés özvegyének szerepére is, aki bár hangosan jajgat, elsősorban az „elhunyt” rossz szokásait ecseteli. Végül a tömeg utolsó útjára kíséri a telet, és egy erre kijelölt helyen elégetik a szalmabábut. Az állatoknak, ördögöknek, esküvői menetnek és egyéb figuráknak öltözött kíséret nagy jajgatással, egyszerre sirató és viccelődő hangoskodással, csörömpöléssel kíséri a bábut utolsó útjára.

A Mohácson és környékén élő sokácok busójárása 2009 óta már az UNESCO szellemi örökségeket lajstromozó listáján szerepel, 2012 óta hivatalosan is hungarikum. A fűzfából faragott, jellegzetes, ijesztő, sokszor szarvasmaszkot, illetve bocskort vagy csizmát, birkabőrt és fehér vászongatyát viselő busók kereplővel, hosszú fakürttel hangoskodva vonulnak fel az utcákon, miután ladikokon áteveznek Kismohácsról, és ünnepélyesen partra szállnak. Sötétedéskor ők is elbúcsúztatják a telet: a busók azonban szalmabábu helyett koporsót bocsátnak vízre, majd máglyát gyújtanak a tél elégetését jelképezve, amelyet főtéri körtánc követ.

Angliában palacsinta,oroszoknál hógolyó

Párizsban is színes karnevált tartanak minden februárban, de Németországban, Svájcban és Ausztriában is farsangoznak – ezek közül az egyik leghíresebb a hatalmas tömegeket vonzó kölni jelmezes felvonulás. Velencei karneválokat már a 13. századtól rendeznek: az egy hónapig tartó viareggio-i a legismertebb Európában, főként a híres embereket kifigurázó maszkok és jelmezek miatt. De Milánóban is négy napig mulatnak a farsangosok. Angliában a Palacsinta Nap kapcsolódik a februári karneváli hagyományokhoz: a húshagyó kedden tartott Pancake Day vagy Shrove Tuesday alkalmából fesztiválszerű palacsintázásokat rendeznek, hogy a nagyböjt előtt ezen a napon még lehessen enni olyan – a húson kívül, böjtkor tiltott – ételekből, mint a tojás vagy a vaj. Oroszországban a Palacsintahéten vagy Sajthéten ünnepelnek nagyböjt előtt finom falatokkal, hógolyózással, maskarázással, lovasszántúrával.

Az Egyesült Államokban a húsvét előtti időszakot karneválozással több államban is megünneplik: Alabamától New Orleansig maskaráznak a Mardi Grasnak nevezett napokban. A görögök az úgynevezett Apokiréskor ugyancsak húsos és sajtos heteket tartanak, majd a Patras során három napig áll a bál jelmezekkel, koncertekkel. Hollandiában többek közt heringevéssel néznek a húsvét elébe, de az európai karneválozási hagyományok már évszázadokkal ezelőtt Japánt és Indiát is elérték.