Hetvenéves José Carreras, a katalán csodatenor

Josep Maria Carreras i Coll Barcelonában, Katalónia főváro­sában született 1946. december 5-én. Anyjának fodrászüzlete volt, ahol a kis José gyermekkorában sokat szórakoztatta a vendégeket azzal, hogy énekelt nekik, persze egy kis zsebpénzért. Kedvenc áriája akkor még a La donna é mobile volt. Ötévesen a rádióban mutathatta be tudományát, tizenegy éves korában már a barcelonai Teatro Liceo színpadán lépett fel, ennek ellenére vegyésznek készült. De a kémikusi álmok nem tartottak sokáig. Hamar rájött: a zenekonzervatóriumban van a helye.

1971-ben az olaszországi Parmában megnyerte a nemzetközi Verdi énekversenyt. Első helyezése után Carlos Caballé (Montserrat Caballé, a világhírű szoprán testvére) lett a menedzsere, és hamarosan megnyíltak előtte a világ operaházainak kapui. Talán nincs a földkerekségen olyan jelentős helyszín – a New York-i Metropolitantól kezdve a milánói Scalán át a londoni Covent Gardenig belefoglalva a budapesti Operáhazat is –, ahol Carreras ne lépett volna fel.

A halál árnyékában

Karrierje töretlenül ívelt felfelé, elképzelhetetlen népszerűségre tett szert. Ám 1987. július 14-én, amikor Párizsban egy Bohémélet-filmforgatáson vett részt, rettenetes hírt kapott: kiderült, hogy akut leukémiában szenved. Hosszas franciaországi, spanyolországi és amerikai gyógykezelés következett – mialatt természetesen nem lépett fel sehol – 1988 nyaráig. A kellemetlen, fájdalmas és hosszan tartó kezelések alatt általában operaáriákat énekelt magában. Az éneklés nyugtatta meg őt, és mivel minden dalnak tudta nemcsak a szövegét és a dallamát, hanem az időtartamát is, ezáltal tudta megsaccolni, mennyi idő lehet még hátra az éppen aktuális tortúrából. Töretlenül hitt abban, hogy meg fog gyógyulni, és végül – majdnem csodával határos módon – alig egy év múlva ez be is következett. Betegsége nem törte meg őt, hanem még erősebbé tette. 

Gyógyulása után 1988. július 21-én lépett fel újra a barcelonai Diadalív előtti téren. Hatalmas tömeg ünnepelte a visszatérő művészt, aki a Vinceró (győzni fogok) című Kalaf-áriával fejezte be koncertjét Giacomo Puccini Turandot című operájából.

A vetélytárs segítsége

Ismeretes, hogy a három világhírű tenor, Luciano Pavarotti, José Carreras és Placido Domingo sokáig együtt is felléptek a világ színpadain, előadásukkal bűvölve el a közönséget. Ám azt talán kevesen tudják, hogy volt idő, amikor Placido Domingo és José Carreras ki nem állhatták egymást, annyira, hogy szerződésben rögzítették: ahol az egyik színpadra lép, azt a helyszínt a másik messze elkerüli. Mindennek az volt az oka, hogy Domingo madridi, míg Carreras katalán származású.

Miután megkapta a rettenetes diagnózist, Carrerasnak megkezdődött versenyfutása az idővel. Ám a kezelés rengeteg pénzét felemésztette, lassan-lassan kezdtek elfogyni az anyagiak, a tenor pedig egyre nagyobb bajba került. Ekkor egy alapítvány sietett a segítségére, amelyik tovább fedezte az életmentő orvosi beatvatkozások költségeit. Carreras felépült, és csak évek múlva tudta meg, hogy az alapítványt Placido Domingo hozta létre, és ő is pénzelte, ezzel megmentve életét. A hála nem maradt el: félbeszakítva Domingo egyik koncertjét, Carreras felment a színpadra, és térden állva fejezte ki háláját vetélytársának.

A betegség és a felépülés gyökeresen megváltoztatta Carreras életét. Úgy véli, hogy ami azelőtt történt, nem számít. Belátja, számos hibát követett el életében, de gyógyulását követően új életet kezdett. Hitvallása szerint „az élethez kell a szenvedély, de fontos, hogy az ember egyszerre használja a fejét és a szívét.” Létrehozott egy alapítványt, amely leukémiás betegeket segít, hogy sorstársainak is legyen esélyük a gyógyulásra.

Természetesen megkérdezték Domingót is, miért segített ellensége felépülésében. A nagyszerű tenor és ember szerényen csak annyit válaszolt: „egy ilyen hangot nem hagyhattam elveszni”. És a két világnagyság azóta is jó barátként járja a világot…