Géza szerepe az államalapításban

(folytatás előző lapszámunkból)

A törzsi összefogás nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen a pusztai emberek, akik szabadon kóborolhattak az ázsiai és európai sztyeppéken, szabadságszeretők voltak, ami együtt járt azzal is, hogy maguk fölött nehezen ismerték el más akaratát. Ha nagy zsákmányra volt kilátás, a csatákban még csak össze lehetett hozni egy vagy több törzs férfi tagjait, és adott időben egységes cselekvésre ösztönözni őket. Megértették, hogy ilyen összefogás nélkül a zsákmányszerző hadjáratok nem járhatnak sikerrel. Békeidőben azonban már más volt a helyzet. A magyarok többségét nehéz volt engedelmességre kényszeríteni. A törzsek vezetőinek egy része nem rajongott az egységre törekvő fejedelemért, s nem is mindig tisztelték őt.

A nagyhatalmak szorításában

Géza 945 körül születhetett. Apja Taksony nagyfejedelem, anyja valószínűleg Tonuzoba besenyő törzsfő lánya volt. Géza még pogány fejedelmi sarjnak született, azaz vallása a sztyeppei népekre jellemző tengrizmus. Ifjú korában – még Taksony uralkodása idején, Tar Zerind halála után – elnyerte a bihari dukátust. Szállást létesített magának a Körösök szarvasi átkelőjénél Gyécsa faluban, a mai Décsipusztán. Az Al-Duna melletti Gyécsa (ma Divécs) létesítésével ellenőrizte a keleti kereskedelmet, melynek célja ekkor a Duna-deltai Perejaszlavec birtoklása volt. Ez hatalmas lehetőséget biztosított számára a diplomáciai kapcsolatok kiépítésére is. Ekkor jött létre a Bizánc ellen szerveződő magyar–orosz–besenyő–bolgár szövetség. A szövetségesek azonban 970-ben az arkadiopoliszi csatában súlyos vereséget szenvedtek a bizánci hadaktól. 971-ben Tzimiszkész János bizánci császár elfoglalta Bulgáriát, II. Borisz bolgár cárt foglyul ejtette, az önálló bolgár patriárkátust pedig beolvasztotta a konstantinápolyiba. Géza számára ezek az események jelezték, hogy a bizánci orientáció, a görög rítusú kereszténység felvétele Magyarország számára nem járható út.

967 körül a magyarokkal addig barátságos Arnulf bajor herceg leánya, Judit, átadta felserdült fiának, Civakodó Henriknek a bajor és karintiai hercegségeket. A bajor herceg a két hercegséget a magyarok elleni őrgrófságokká alakította.

971-ben I. Ottó német–római császár és I. Joannesz bizánci uralkodó szövetséget kötöttek egymással. 972 húsvétján II. Ottó társcsászár Rómában a Szent Péter-templomban oltár elé vezette Theofanu görög hercegnőt. A szertartást XIII. János pápa celebrálta. A magyarság tehát az akkori Európa két nagyhatalmának a harapófogójába került. Így alakultak a nemzetközi kapcsolatok akkor, amikor Géza megszerezte a fejedelmi hatalmat. Hercegsége idején vehette feleségül Saroltot, az erdélyi Zombor gyulának a lányát, aki ekkor még húszéves sem lehetett.

A nyugati kereszténységet választotta

A magyar nép a 10. század második felében gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból egyaránt elért arra a fejlődési szintre, hogy részben képes legyen a keresztény eszmék és a nyugati feudális intézmények befogadására. Géza fejedelem nyugatra tekintve látta, hogy a kereszténység által összekapcsolt államban az uralkodót védő intézményrendszer alakult ki. Főleg a Német-Római Szent Birodalom megerősödését tekintette példamutatónak, amely a 10. század utolsó harmadában képes volt legyőzni a magyarok rabló hadjáratra induló kis csapatait.

A magyarság számára az egyre gyakoribb belső lázadások miatt is szükségessé vált a nyugati típusú kereszténység felvétele, amely összefüggött a nyugati típusú állam létrejöttével. Géza hatalomra kerüléséig a magyarok még nem alapítottak igazi államot. Nem létezett a mai értelemben vett „ország”. Csak egy terület volt, ahol letelepedtek a magyar törzsek és mindegyik gondosan őrizte a maga területét.

Géza fejedelem által a kereszténységnek a magyarságra történő kényszerítését a közösségek egy része árulásnak tekintette. Úgy vélekedtek, hogy az ősi vallás elhagyása, és az új hit felvétele a hagyományok elárulását jelentette. A fejedelem központosítási törekvéseit el nem fogadó törzsek így szembekerültek az uralkodóval.

A fejedelem határozottan nekilátott a központi hatalom kiépítéséhez, ami komoly ellenállásba ütközött. Az ellenállás elsősorban az új vallás, a kereszténység átvétele miatt alakult ki.

Az ősmagyarok nemcsak azért ellenkeztek a kereszténységgel, mert régi hitük helyett egy újat kellett felvenniük, hanem azért is, mert az új hittel együtt idegenek lepték el az országot. Előbb jöttek a papok, aztán a kereskedők, majd a katonák. Ez utóbbiak fegyverrel a kézben. Főleg az idegen katonák megjelenése volt megalázó az ősmagyarok számára. A magyar törzsek műveltebb része azonban észrevette, hogy a kereszténységből is kettő van. Az egyiknek Róma a központja, a másiknak pedig Konstantinápoly. Az erdélyi és a déli területeken a bizánci befolyás érződött, míg nyugaton a római hatás. Ezáltal felmerült a veszély, hogy a magyarok is két keresztény részre szakadnak. Géza fejedelem azonban a nyugati kereszténységet, a latin eredetűt, vagyis Rómát választotta. Ennek ellenére udvarában tovább éltek a pogány szokások, amit a nyugati források is feljegyeztek.

Megerősödik a központi hatalom

972 táján, Taksony fejedelem halála után Géza lett a korabeli magyar államalakulat uralkodója. A fejedelmi hatalom megszerzése után 972-ben üzenetet küldött Ottó császárnak megkeresztelkedési szándékáról. A Rómából hazatérő két Ottó nyáron kelt át az Alpokon Páviából Szent Gallenbe, és valószínűleg augusztusban itt kaphatták meg a magyar uralkodó üzenetét. Keresztelkedése alkalmával – Szent István vértanú után – az István, a vele együtt megkeresztelt öccse pedig a Mihály nevet kapta. A keresztelő szertartást 972-ben az I. Ottó német-római császár által küldött Szent Gallen-i Bruno, mint térítőpüspök végezte. A fejedelem–herceg páros keresztnevei jelképesek, a Stefanos „megkoszorúzott”-at jelent, azaz királyra jellemző név – Ottó latinul rexnek címezte Gézát –, a karddal ábrázolt Mihály pedig duxot, herceget jelentett.

973 húsvétjára Géza 12 magyar urat küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz a március 23-án kezdődő birodalmi gyűlésre, ahol személyesen jelent meg Kékfogú Harald dán király, II. Boleszláv cseh fejedelem, I. Mieszko lengyel fejedelem fia Bátor Boleszló herceg, és követekkel képviseltette magát VI. Benedek pápa, I. Joannesz bizánci császár, Vasfejű Pandulf beneventói herceg és a Macedóniában szervezkedő bolgár urak. Az a tény, hogy Géza nem személyesen jelent meg, és családtagjait sem küldte, azt jelképezte, hogy ő független uralkodó. Géza ekkor a béke fejében lemondott az Enns (Linz) és a Traisen (Sankt Pölten) közötti területekről.

Géza megtiltotta a külföldi kalandozásokat. A fejedelmi hatalomtól a függetlenségüket megőrizni akaró törzsi vezetők ellen kíméletlenül fellépett, ezért a korabeli feljegyzések „véres kezű” uralkodónak nevezték. Halálakor már csak három törzsfő – Koppány, Prokuj gyula és Ajtony – nem fogadta el a központosítást érvényesítő fejedelmi akaratot. A felső-tiszavidéki katonai lépéseit mutatják a kétélű normann-kardos temetkezések: ilyen fegyvert abban az időben csak a német fegyveresek használtak a Kárpát-medencében.

Külpolitikájában békére törekedett. Jó kapcsolatok fűzték a szász dinasztiához, I. és II. Ottó császárokhoz. De ebből a dinasztiából származó Civakodó Henrik bajor herceggel kétszer került fegyveres összetűzésbe. Az Ottókkal való barátságát azonban megtartotta, sőt melléjük állt, amikor ők is ellentétbe kerültek az ellenük lázadó Henrik herceggel. 984 körül Géza újra elfoglalta Melket és elnéptelenítette a környéket. 985-ben azután a német birodalmi gyűlés rendezte a bajor hercegség körüli problémákat, Babenberg Lipót osztrák őrgróf visszakérte Melket, Géza pedig harc nélkül feladta a nemrég elfoglalt területeket. 991-ben Civakodó Henriknek sikerült benyomulnia a Bécsi-medencébe – talán ekkor lett a Lajta határfolyó a magyar államalakulat és a német birodalom között. A számára veszélyt jelentő bajor szomszédság miatt Géza udvarába sváb földről jött katonákat fogadott be, többek között Hont, Pázmány, Orci és Vencelin lovagokat.

Géza uralma alatt kezdődött a nyugati rítusú egyházszervezet kiépítése. Uralkodása idején alapították a veszprémi püspökséget és ekkor kezdődött a pannonhalmi apátság építése. Magyarország első templomát Székesfehérvárott, a későbbi királyi székhelyen építtette fel. A négykaréjos, centrális, bizánci stílusú templomot Szent Péternek és Szent Pálnak szentelték. Gézát végakarata szerint ebben a templomban helyezték örök nyugalomra.

(folytatjuk)