Élet a múlt századi fonókban

A legszélesebb felhasználása a fűzfavesszőnek volt, amelyből a hosszú téli estéken kosarakat készítettek, a közösségi házakon kívül pedig kerítések, gazdasági épületek oldalfalait is ezekből fonták. Gyékényből, szalmából tárolóedények, hárságyak, gyékényszékek készültek.
A parasztgazdaságban az állatbőrök sem maradtak felhasználatlanul. A vastagabbakból szíjakat vagy bőrszerszámokat készítettek az igavonó jószágnak. Ezeknek előállítása és javítása szintén a téli hónapok feladata volt. A bőrmunkákat kizárólag a férfiak végezték.

ahol legtöbbször észre sem vették az idő múlását. Közben szólt a nóta, a citerások is aláfestettek, gondűzőnek meg ott volt egy-egy korsó bor vagy kapadohány.

Csókban kimerülő „büntetés”

A fonó a közös munka, valamint a paraszti világ egyetlen szórakozási alkalmatossága volt, amely az őszi betakarítástól a farsang végéig tartott. Nemegyszer már Szent Mihálytól (szeptember 29.) vagy Imre-naptól (november 5.) kezdődően gyülekeztek a fiatalok a nagyobb falusi házakban vagy jól záródó, fűthető csűrökben, amelyek bérét úgy fizették meg a házigazdának, hogy téli munkájába is besegítettek.

És lehetett olyan is, ahol mindenki a maga dolgában serénykedett.
Ahol csak leányok dolgoztak, ott a munkájukat az oda járó legények megmustrálták, mi több, különböző tréfás „büntetéseket” is kiszabtak az ügyetlenül fonó leányzóra. Ez inkább csak az udvarlási szándékot hivatott tudtára adni a hajadonnak, akit házasság céljából szemeltek ki.

Szent ünnepeken tilos volt a munka. Katalin napjáig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig pedig elcsendesedtek. Farsang idején érte el a fonóbeli élet a szórakozás csúcspontját.
A fonóban helye volt a mesemondásnak, históriázásnak is, és a leányok, legények közötti játékok sem maradtak el. Egyeseket a lányok csak maguk között játszottak, másokat a legényekkel együtt. Tréfálkoztak egymással, férjfogó praktikákon nevettek, vagy jósolgatták egymásnak a jövendőt. A fonó volt tehát az udvarlás hagyományos színtere, ahol a csókot és az ölelést is megengedték a fiataloknak, ami egyébként más nyilvános helyen tiltott volt.
Bihardiószegi idős asszonyok mesélték, hogy egy ilyen közös fonóbeli munka és nótázás alkalmával az egyik legény tréfából a kemencesutban üldögélő Tera néninek kezdte el tenni a szépet, akivel aztán a következő este a fiatalok össze is adták, minek előtte megkérték a kezét a nyolcvanhárom esztendős Józsi bácsitól, azaz a „hütös” urától. A móka kedvéért az öreg bele is ment, mi több „vigyed Sanyi a vén boszorkányt!” felkiáltással még a vőfély szerepét is eljátszotta. Persze a csűrben, ahol a férfiak éppen bölcsőt ácsoltak a szomszédbéli fiatal házasoknak, körbejárt a korsó, így Józsi bácsiban is jócskán megtette már a bor a hatását. Így könnyen ajánlgatta Tera nénit, amire az hirtelen ráröffent élete párjára, amolyan jó ízes paraszti tájszólással: „na, megállj, a rossz lílek háljon veled ezentúl, egye ki a varjú a gyetrádat!” A komikusnak ható szitok alatt a férfiember „bornyelőjét” értette, amin aztán megint nagyokat lehetett nevetni.

Varrottas falvédők és búbos kemencék

Az ötvenes években, sőt később is, a legtöbb parasztházban még be voltak építve a kemencék.
A folytonosság jelképeként a kemencék évszázadokon keresztül őrizték az otthon melegét, az ételek sajátos ízét, illatát. A nádfedeles, tornácos házak lakói télire begyűjtötték a kertek alá a gallyat, nádat, venyigét. A búbos, mint szelíd fehér párna ott púposodott a konyha sarkában. Telente, ha a hótakaró elhalkította a tájat, jó volt elüldögélni nagy fehér ölében.

Nemcsak a kemence, hanem a csikóspór is megvetette lábait némelyikük sarkában. Feléjük a főzéshez szükséges kellékeket aggatták, így mindig kéznél volt a laskaszűrő, a tarkedli sütő, a mángorló, a vágódeszka. A fából készült kanalas és sótartó is általában a spór vagy a kemence mellett függött. Az elmaradhatatlan szöveges-varrottas falvédő is alattuk vagy mellettük hirdette a nagy népies színes igazságokat, amelyek szintén egy-egy fonóházban készültek, kerekedtek ki a paraszti konyha jellegzetességévé, díszévé.

Jó volt az a világ…

Ekképpen teltek az esztendők a Kárpát-medencében, a lápvidéken, ahol a közmondás szerint még a madár sem járt. Pedig igencsak sok madár járt arrafelé, mert a mocsaras, nádas helyeken nagyon szerettek fészkelni. De az emberek elszigeteltségükben olyan különítményt képeztek, ahol mindmáig kifogyhatatlan regék, mesék, történetek maradtak fenn. Ehhez nagyban hozzájárultak a közösségi házak. Bihar vármegyében az Érmelléken beszélik mindmáig a legízesebb nyelvjárást. A szavak formája évszázadokon át nem változott, ugyanis az elszigetelt kis falvakban még mindig hallani olyan ősrégi szavakat, amelyeket a mai nemzedéknek újra kellene tanulnia. A vidék nyelvi és néprajzi gazdagsága ma is kiaknázhatatlan. Talán az a megállapítás illik ide leginkább, amelyet az egyik kiskereki idős bácsika mondott, amikor egy vidékjáró utamon maga mellé ültetett a lócára: „jó volt az a világ, jó volt benne élni, mert minden csak úgy magától adódott…”