Lányok a fonóház udvarán – Borovszky Samu (1860–1912) történész, helytörténész illusztrációja nyomán
Fotó: Archív
A múlt század első felében a Kárpát-medence valamennyi magyar lakta vidékén a késő őszi és téli estéken zajló társas munkák jelentették a társadalmi élet legfontosabb részét. Ezek közösségi házakban zajlottak, ahol az asszonyok, lányok szőttek, fontak, hímeztek, tollat fejtettek, de a férfiak sem tétlenkedtek.
2020. március 07., 18:272020. március 07., 18:27
A fonók nosztalgikus hangulata az idős emberek számára ma is beszédtéma. Nemcsak az idős asszonyok mulatták így télen az időt, hanem a férfiemberek is megfogták a munka végét.
Ilyenkor készítették a konyhai használati tárgyakat – köpülőt, lisztesládát, a kenyérsütéshez tartozó faeszközöket, sulykolót, egyebeket –, és a következő esztendei gazdasági munkákra is gondoltak. Fúrtak-faragtak, még ekét, boronát is kovácsoltak – közösen. Az Isten legbecsesebb ajándékát, a jó búzalisztet nem lehetett akármiben tartani: arra csakis vastag deszkájú, igényes faragású, szép ládák szolgáltak. Az asszonyok úgy nyúltak ezekbe, mintha szentélybe merítették volna kezeiket. A lisztes ládák általában két rekeszből álltak. Az egyik volt az első liszté, a másik a barnábbik, gyengébb minőségűé.
A legszélesebb felhasználása a fűzfavesszőnek volt, amelyből a hosszú téli estéken kosarakat készítettek, a közösségi házakon kívül pedig kerítések, gazdasági épületek oldalfalait is ezekből fonták. Gyékényből, szalmából tárolóedények, hárságyak, gyékényszékek készültek.
A parasztgazdaságban az állatbőrök sem maradtak felhasználatlanul. A vastagabbakból szíjakat vagy bőrszerszámokat készítettek az igavonó jószágnak. Ezeknek előállítása és javítása szintén a téli hónapok feladata volt. A bőrmunkákat kizárólag a férfiak végezték.
Kemencepadka, rajta köpülő- és gyékénykosarak Érkörtvélyesen
Fotó: Sütő Éva
ahol legtöbbször észre sem vették az idő múlását. Közben szólt a nóta, a citerások is aláfestettek, gondűzőnek meg ott volt egy-egy korsó bor vagy kapadohány.
A fonó a közös munka, valamint a paraszti világ egyetlen szórakozási alkalmatossága volt, amely az őszi betakarítástól a farsang végéig tartott. Nemegyszer már Szent Mihálytól (szeptember 29.) vagy Imre-naptól (november 5.) kezdődően gyülekeztek a fiatalok a nagyobb falusi házakban vagy jól záródó, fűthető csűrökben, amelyek bérét úgy fizették meg a házigazdának, hogy téli munkájába is besegítettek.
És lehetett olyan is, ahol mindenki a maga dolgában serénykedett.
Ahol csak leányok dolgoztak, ott a munkájukat az oda járó legények megmustrálták, mi több, különböző tréfás „büntetéseket” is kiszabtak az ügyetlenül fonó leányzóra. Ez inkább csak az udvarlási szándékot hivatott tudtára adni a hajadonnak, akit házasság céljából szemeltek ki.
1901-ben készült sulykoló Érkörtvélyesen
Fotó: Sütő Éva
A fonóba járás ünnepi alkalmat jelentett mindenkinek. Bár munkával és haszonnal is járt, a lányok inkább a szebbik ruháikat vették fel, valamint hajfonataikat felszalagozva mutatkoztak a legények előtt. A közös munkák idején a férjhez menendő hajadonok bizonyíthatták, milyen talpraesett menyecske válhat belőlük.
Még ülésrend is létezett e házakban: a fal melletti helyek az újonnan érkezett fiataloké volt, a szorgalmasabbak vagy a történeteket mesélők kitüntetett helyeket kaptak. A gazdasszony vagy a ház idősebb asszonya a kemencepadkán vagy a kemencesutban (keskeny hárságy a kemence és a nagyágy között, amely szőttesekkel volt bélelve a mindig fázó öregek részére) üldögélt.
A fonó az udvarlás helyszíne is volt. Itt dőlt el az a fontos szempont is, hogy „suba a subához, guba a gubához”. A leánykérés az egyik legszebb magyar hagyományunk egyike annak ellenére, hogy a mai kor embere a vissza-visszatérő szertartások élményét, ízét nem úgy éli meg, mint a múlt század elején vagy közepén. Az Alföldön derűs, bús-romantikus történetek, adomák kísérték ezeket az élethelyzeteket, és mintegy közkincset regélik manapság is az idősebb asszonyok.
Ehhez a hagyományhoz fűződik, hogy
Szent ünnepeken tilos volt a munka. Katalin napjáig énekeltek, táncoltak, adventtől karácsonyig pedig elcsendesedtek. Farsang idején érte el a fonóbeli élet a szórakozás csúcspontját.
A fonóban helye volt a mesemondásnak, históriázásnak is, és a leányok, legények közötti játékok sem maradtak el. Egyeseket a lányok csak maguk között játszottak, másokat a legényekkel együtt. Tréfálkoztak egymással, férjfogó praktikákon nevettek, vagy jósolgatták egymásnak a jövendőt. A fonó volt tehát az udvarlás hagyományos színtere, ahol a csókot és az ölelést is megengedték a fiataloknak, ami egyébként más nyilvános helyen tiltott volt.
Bihardiószegi idős asszonyok mesélték, hogy egy ilyen közös fonóbeli munka és nótázás alkalmával az egyik legény tréfából a kemencesutban üldögélő Tera néninek kezdte el tenni a szépet, akivel aztán a következő este a fiatalok össze is adták, minek előtte megkérték a kezét a nyolcvanhárom esztendős Józsi bácsitól, azaz a „hütös” urától. A móka kedvéért az öreg bele is ment, mi több „vigyed Sanyi a vén boszorkányt!” felkiáltással még a vőfély szerepét is eljátszotta. Persze a csűrben, ahol a férfiak éppen bölcsőt ácsoltak a szomszédbéli fiatal házasoknak, körbejárt a korsó, így Józsi bácsiban is jócskán megtette már a bor a hatását. Így könnyen ajánlgatta Tera nénit, amire az hirtelen ráröffent élete párjára, amolyan jó ízes paraszti tájszólással: „na, megállj, a rossz lílek háljon veled ezentúl, egye ki a varjú a gyetrádat!” A komikusnak ható szitok alatt a férfiember „bornyelőjét” értette, amin aztán megint nagyokat lehetett nevetni.
Cifra lisztesláda a gálospetritájházból
Fotó: Sütő Éva
Az ötvenes években, sőt később is, a legtöbb parasztházban még be voltak építve a kemencék.
A folytonosság jelképeként a kemencék évszázadokon keresztül őrizték az otthon melegét, az ételek sajátos ízét, illatát. A nádfedeles, tornácos házak lakói télire begyűjtötték a kertek alá a gallyat, nádat, venyigét. A búbos, mint szelíd fehér párna ott púposodott a konyha sarkában. Telente, ha a hótakaró elhalkította a tájat, jó volt elüldögélni nagy fehér ölében.
Nemcsak a kemence, hanem a csikóspór is megvetette lábait némelyikük sarkában. Feléjük a főzéshez szükséges kellékeket aggatták, így mindig kéznél volt a laskaszűrő, a tarkedli sütő, a mángorló, a vágódeszka. A fából készült kanalas és sótartó is általában a spór vagy a kemence mellett függött. Az elmaradhatatlan szöveges-varrottas falvédő is alattuk vagy mellettük hirdette a nagy népies színes igazságokat, amelyek szintén egy-egy fonóházban készültek, kerekedtek ki a paraszti konyha jellegzetességévé, díszévé.
Ekképpen teltek az esztendők a Kárpát-medencében, a lápvidéken, ahol a közmondás szerint még a madár sem járt. Pedig igencsak sok madár járt arrafelé, mert a mocsaras, nádas helyeken nagyon szerettek fészkelni. De az emberek elszigeteltségükben olyan különítményt képeztek, ahol mindmáig kifogyhatatlan regék, mesék, történetek maradtak fenn. Ehhez nagyban hozzájárultak a közösségi házak. Bihar vármegyében az Érmelléken beszélik mindmáig a legízesebb nyelvjárást. A szavak formája évszázadokon át nem változott, ugyanis az elszigetelt kis falvakban még mindig hallani olyan ősrégi szavakat, amelyeket a mai nemzedéknek újra kellene tanulnia. A vidék nyelvi és néprajzi gazdagsága ma is kiaknázhatatlan. Talán az a megállapítás illik ide leginkább, amelyet az egyik kiskereki idős bácsika mondott, amikor egy vidékjáró utamon maga mellé ültetett a lócára: „jó volt az a világ, jó volt benne élni, mert minden csak úgy magától adódott…”
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy „mini nyugdíjjal” indult Balin, dán repülőjegy-lemondással folytatódott, és végül Ausztráliában kapott új irányt a sepsiszentgyörgyi fiatal házaspár története.
A március elején megszokott átlagokhoz képest néhány fokkal melegebb, enyhe, tavaszias idő várható az előttünk álló hét napban; csupán az éjszakai hőmérsékletek süllyednek fagypont alá.
Szabó Szilárd táncpedagógus-koreográfus feleségével, Németh Ildikó néptáncművész-oktatóval a Fejér vármegyei Tordason lakik. Az erdélyi táncok kiváló ismerőjeként és oktatójaként a házaspár gyakran megfordul Erdélyben is. Velük beszélgettünk.
Négy évnyi háború után kijelenthető: Ukrajna egyre rosszabb állapotban van, Oroszország hadereje és gazdasága is jókora veszteséget szenvedett, és Európa is súlyosan megsínylette a konfliktust.
A méhészetből származó jövedelmének jelentős részét szenvedélyére fordítja egy hármasfalusi gazda: több mint egy évtizede régiségeket gyűjt, és otthona egyik szárnyát valóságos kiállítótérré alakította.
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
Közel négy év elteltével is homály fedi, ki vagy kik perzseltek meg, majd dobtak ki levélszavazatokat Maros megyében, a 2022-es magyarországi választások előtt nem sokkal. A Maros megyei ügyészségtől megtudtuk, a tetteseket nem sikerült azonosítani.
Miközben az éjszakák még téliesen fagyosak maradnak, péntektől látványosan melegednek a nappalok, hétvégére akár 15 °C-os csúcshőmérséklet is várható. A tavasziasan meleg időjárás kitart a jövő hét első felében is.
Csapatmunkára és kommunikációra épülő, intenzív és figyelemlekötő játékra számíthatnak azok, akik a Szatmár Megyei Múzeumban járva „lemerészkednek” a pincébe is. Itt ugyanis Románia első, nemrég újranyílt szabadulószobája fogadja őket.
Folyamatos lehűlés, valamint esőben, havasesőben és hóban gazdag csapadék jellemzi az előttünk álló hetet. A télies hidegek elmúltával a jövő héttől számíthatunk enyhülésre.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!