Blaha Lujza, a népszínművek primadonnája

Apja, Reindl Sándor, őrmesteri rangban harcolt a szabadságharc alatt a magyar honvéd hadseregben. A világosi fegyverletétel után menekülnie kellett, így beállt feleségével, Ponti Lujza színésznővel a Láng Boldizsár által vezetett vándor színtársulatba. Vándorlásaik során 1850. szeptember 8-án, Rimaszombat egyik városszéli házában született meg lányuk, a kis Reindl Ludovika, akit anyja neve után Lujzának szólítottak, és aki meg is tartotta ezt a nevet egy életen át.

Reindl Lujzika jóformán a színházban nőtt fel. Prielle Cornélia, aki szintén a Láng-színtársulat tagja volt – mellesleg Petőfi Sándor egykori jegyese –, ölében dajkálta. Próbák közben a kulisszák mögött dalolgatott, vagy együtt játszott a falusi gyerekekkel, tőlük tanult újabb és újabb nótákat. 1855-ben, alig ötévesen lépett először színpadra Mezőtúron, felvonásközökben énekelt. Fekete szemű, mosolygós kislány volt, szép hangú, tetszett is a nagyérdeműnek. Úgy tűnt, felhőtlen a gyermekkora, pedig „én mindig éhes vagyok” – írta naplójában Blaha Lujza.

Blaha és a Nemzeti

Apja művészneve után Várai Lujza néven szerepelt a kislány, majd – miután fiatalon meghalt a papa – gyámapja után Kölesi Lujza néven került színpadra. 1864 őszén a neves színházi szakember Molnár György társulatával Szabadkára érkezett a szinte még gyerek Lujza. A színház zenés előadásait katonabanda kísérte, egy bizonyos Jan Blaha úr, egy cseh származású osztrák ember vezényletével. Feltűnt neki Lujza szép, tisztán csengő hangja, muzikalitása, felszabadult játéka. Gondosan tanította Lujzát, a leckék vége pedig az lett, hogy megkérte a kezét. A lány 15 éves, Jan (János) Blaha 21 évvel idősebb nála. A Blaha névről – bár nemsokára, mindössze 19 évesen megözvegyült – Lujza többé nem mondott le.

Gróf Zichy Jenő, a művészetpártoló mágnás Nagyváradon látta a művésznőt, és lelkesen támogatta azt a tervet, hogy Blaha Lujza a Nemzeti Színházba kerüljön. 1871-ben Szigligeti Ede szerződtette is népszínmű-, operett-és operaénekesnek. Hamarosan ismét férjhez ment, méghozzá kétszer: 1875-ben Soldos János földbirtokoshoz, majd 1881-ben báró Splényi Ödön felesége lett.

Bemutatkozásáról a Nemzetiben, az akkori szemtanú, Kéry Gyula így írt: „…üdeséggel, egyszerűséggel, szívhez szólóan játszott.” A Tündérlak Magyarhonban című népszínműben Marcsa szerepét játszotta, a bemutatkozást sem ő, sem a közönség soha nem felejtette el.

Kissé túlozva, de kijelenthetjük, hogy valójában Blaha Lujzának épült az egykori Népszínház. Az 1875-ben megnyílt színház célja az volt, hogy a népszínműnek, amely nem fért már el a Nemzeti műsorában, hajlékot teremtsen. Blaháné viszont egyet jelentett a népszínművel. Idővel, az új igényeknek megfelelően Blaha Lujza váltott, és vezető alakja lett a magyar operettművészetnek is. A Vasárnapi Újság korabeli cikkében így írt róla: „Blahánénak, a Nemzeti Színház oly általánosan, s oly méltán kedvelt népszínmű-énekesnőjének a Finom Rózsi nem egyetlen kitűnő szerepe. Valamennyi népszínműben Ő a királyné parasztruhában, még a Nagyapóban is, ahol mint parasztlány a legkedvesebb…, aki látta, s hallotta, sohase megy ki a fejéből. A Háromszéki lányok Katicája, a székely katona-lányok eredetiségével lep meg, mely székelyes kiejtésében épp oly határozottan nyilatkozik, mint gyönyörű dalaiban. A Panna-asszony Ceciljeként légies finomságával igazi természetességet egyesít.” Egyszóval a kritika és a közönség kora legkiválóbb színésznőjeként tartotta számon, Jászai Mari mellett.

1901-ben indította útjára a Nemzeti Színház az örökös tagság intézményét, a kitüntető címet elsőként Blaha Lujza kapta meg.

Korai visszavonulás

Viszonylag fiatalon, 51 évesen visszavonult a vendégjátékoktól, és turnézni sem járt már. 1909-ben meghalt harmadik férje, a megrázkódtatás Blaha Lujzát visszavonulásra késztette. Sokáig nem lépett fel, majd 1912-ben néhányszor közkívánatra játszott A piros bugyellárisban. Utoljára Garamszeghy Sándor Matyólakodalom című darabjában lépett fel, amit rövidesen Blaha visszavonulása miatt le kellett venni a műsorról.

Az első világháború alatt néhányszor még fellépett, de inkább kedveltetésből járt el a Magyar Színházba, ahol unokája, Blaha Gitta szereplését követte nyomon.

Utoljára 1923-ban lépett fel a Városi Színházban, a Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen. A filmezéstől idegenkedett, zavarta a hangnélküliség, az erőteljes maszkírozás, a mozdulatok groteszksége. Visszavonulását követően egyszer mégis kamera elé állt. 73 éves korában az Országos Színészegyesület örökös tagjává avatta. Tulajdonképpen 1914-től visszavonultan élt nővérével az úgynevezett Szelényi-házban levő lakásában. A gyára húzódó betegsége egyre fokozódott, szervezete legyengült, többnyire ki sem mozdult otthonából. 1925. szeptember 25-én ünnepelte meg a 75. születésnapját, cigányzenekar adott szerenádot, ám a nagyasszony hamar elfáradt, s visszavonult. Ablakából hosszan nézte egykori színházát…

Tüdőgyulladás vette le végleg a lábáról, attól fogva ágyhoz kötötten élt haláláig. 1926. január 18-án, 76 éves korában hunyt el. A Nemzet Csalogányát a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja Jókai és Ady nyughelye mellett található. Naplójának utolsó sorai a következők: „És ha – amint érzem – az én jó közönségem haló poromban sem fog sajnálni tőlem egy virágszálat, itt adom tudtára, hogy hova vigye: koszorús költőnk, Jókai Mór sírjának szomszédságába, ahová magam kívánkoztam...”