Az első vándorló fényes pont az égen

Ami nem csoda, hiszen a hidegháború javában zajlott, az amerikaiak sem kínálták tálcán a tudományban – és pláné a hadtudományban – elért eredményeiket. És nyilván az első szovjet műhold is katonai megfontolásból készült, szinte megalapozva a későbbi űrbeli kémeszközök, a „csillagháború” útjára indítását. Az már csak hab volt a tortán a szovjetek számára, hogy lepipálhatták az amerikaiakat.
Az amerikaiak sejtették ugyan, hogy valami készül, ez derül ki a CIA néhány éve nyilvánosságra hozott aktáiból, csakhogy Eisenhower elnök, bármennyire is tájékozott volt, nem kötötte a nyilvánosság orrára a szovjet terveket. Így aztán

Az 1957. október 4-én a kazahsztáni Bajkonur űrközpontból, moszkvai idő szerint 22 óra 28 perckor útjára indított (oroszul szputnyiknak nevezett) eszköz történelmet írt, az USA-nak három hónap múlva sikerült csak fellőnie saját első műholdját.
A rakétára szerelve a Szputnyik–1 egy áramvonalas orrkúp alatt foglalt helyet, amely 80 cm magas volt. Az orrkúp egyszerre vált le a rakétáról a műholddal, majd attól is eltávolodott, hogy szabadon hagyja repülni az űreszközt. A kis műhold egy 3,5 kg-os, 1 watt teljesítményű rádióadót vitt magával,amely két frekvencián sugárzott. A rádióadó fejlesztője a Moszkvai Elektronikai Kutatóintézet mérnöke, Vjacseszlav Lappo volt. A rádiójelek 0,3 másodpercig voltak aktívak – amíg a műhold fedélzetén mért hőmérséklet és nyomás értékek a normál tartományban maradtak –, amelyet nagyjából ugyanilyen hosszú szünet követett. A két frekvencián felváltva sugározták a később legendássá vált bip-bip-bip csipogást, csak ellentétes fázisban, azaz amíg az egyik frekvencia éppen csipogott, a másikon szünet volt és fordítva. A frekvenciákat és a teljesítményt úgy határozták meg, hogy a világ minden táján sikerüljön fogniuk a rádióamatőröknek és más (például katonai) rádióvevőknek.
A rádió, a műszerek és minden egyéb energiaellátását három, összesen 51 kg-os ezüst–cink akkumulátor biztosította. A három akkumulátor közül kettő volt felelős a rádióadó működéséért, míg a harmadik a hőmérséklet szabályzó rendszerért. A telepek tervezett élettartama két hét volt, a gyakorlatban azonban 22 napig szolgáltatták az áramellátást. Maga az üzembe helyezésük automatikusan történt, abban a pillanatban, amikor a műhold levált az őt pályára juttató rakétafokozatról.
A felettük áthaladó űreszközt számos helyen próbálták megfigyelni, de a legaktívabbak az amerikai megfigyelők voltak. A korabeli újságok kivétel nélkül azt közölték, hogy „bárki, aki rendelkezik egy rövidhullámú rádióvevővel, az hallani fogja az új orosz műholdat, ahogy az éppen elhalad a Föld adott térsége felett.” Emellett a Szovjetunió maga is kérte a rádióamatőröket, hogy sikeres vétel esetén rögzítsék a műhold által sugárzott rádiójelek vételének tényét

és bár maguk a tervet elindító szovjet mérnökök, vagy éppen politikusok sem vártak tőle ilyen hatást, világtörténelmi esemény vált belőle. A Szputnyik-1 pályafutása – alacsony pályája miatt – három hónap után ért véget, ekkor visszatért a légkörbe és megsemmisült.