Az Aranycsapat tizenkettedik játékosa

Szepesi György
1945-ben lett a Magyar Rádió munkatársa, 1946-tól kezdett lapokban publikálni. 1951–1954 között a Testnevelési Főiskola hallgatója volt. 1958-ban és 1960-ban a Magyar Testnevelési és Sport Tanács (MTST) tagjának nevezték ki. 1963 decemberétől a Magyar Testnevelési és Sportszövetség országos tanácsának tagja lett. 1967–1975 között a Magyar Rádió szakszervezeti bizottságának elnöke volt. 1975–1978 között bonni tudósítóként dolgozott. 1978–1986 között az MLSZ elnöke, 1981–1992 között a szórakoztató és sportfőosztály osztályvezetője volt. 1982–1994 között a FIFA vezető testületének tagja.

Nem véletlenül emlegetik Szepesit az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként: ő volt az a riporter, aki az 1953-as „évszázad mérkőzését”, az angol–magyart közvetítette a Wembley Stadionból. Bár az emlékezetes meccs idején már idősebb volt a válogatott tagjainál, mindegyiküket túlélte. „Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy rám, a riporterre azt mondták, én vagyok a csapat tizenkettedik tagja, hiszen mégiscsak Sebes Gusztáv volt a szövetségi kapitány. Neki járt volna a 12-es számú mez, de a játékosok mégis nekem adták. Hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor lehettem sportriporter, amikor ezek a zsenik játszottak. Olyan, mint Puskás, csak egy volt az egész világon, de a többiek is ugyanolyan kedvesek az én szívemnek” – vélekedett a riporter.

Szepesi György 1922. február 5-én Friedländer György néven született Budapesten. A Szepesi név édesapja születési helyéről, Szepesváraljáról származik. Apja egyébként a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg, a későbbi riporter pedig igen fiatalon megjárta a kelet-magyarországi és ukrajnai munkaszolgálatos táborokat.

A felzaklató kilencven perc

Egy interjúban elmondta, hogyan kezdetett írni: „Fiatal koromban – még a negyvenes évek elején – zongorázni tanultam. Rajongtam a zenéért, de a zongorán csapnivalóan játszottam. A leckéket Pál Sándortól vettem. Egy alkalommal éppen a Minden éjszakát című slágert klimpíroztam, amikor a hátam mögött megjelent Solymosi Lulu, a legendás hírű dzsesszzongorista. A zenei pályafutásom akkor befejeződött, de a tanárommal írtunk egy cikket a Jazz mesterei címmel. Az írás ugyanabban az évben, 1942-ben jelent meg a Népszavában.” Talán jó zenekritikus is lehetett volna, ám Szepesi a sport mellett döntött – mondhatnánk sokunk szerencséjére. Abban még kritikusai is megegyeznek, hogy nála jobb rádióriporter azóta sem született a pályák mellé.

Az 1954-es svájci világbajnokság döntőjét is ő közvetítette. A németek ellenében elvesztett aranyérmet az egész magyar nemzet tragédiaként élte meg. Erről így mesélt Szepesi: „lehet, hogy furcsán hangzik, de a mai napig felzaklat, ha arra a kilencven percre gondolok. A játékosokkal később sokszor átbeszéltük, évtizedek múltán is előjön álmukban, amikor a németek berúgták a harmadik gólt, és azzal világbajnokok lettek. A vicc az egészben, hogy ugyanezen a világbajnokságon a döntő előtt pár nappal megvertük ugyanezt az NSZK-t 8–3-ra. Most felfoghatatlan, de akkora volt a népharag, hogy Tatán leszállítottak bennünket a vonatról.”

Besúgó volt-e?

2006-ban az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikerülő adatokból Paul Lendvai (azaz Lendvai Pál Bécsben élő újságíró) arról írt, hogy a neves rádióriporter, a korábbi sikeres MLSZ-elnök, Szepesi György az ötvenes évek elejétől Galambos fedőnéven írt jelentéseket. Buzánszky Jenő, az Aranycsapat tagja és Szepesi barátja a hírre akkor így reagált: „Engem hagyjanak békén az ilyen jelentésekkel, leleplezésekkel! Elegem van! Nekem Szepesi György– írhatnak róla bármit – a barátom marad, számomra ő mindig az Aranycsapat tizenkettedik játékosa lesz… Biztos vagyok abban, Szepesi György rólunk, játékosokról soha semmi jelentést nem adott, nem élt vissza azzal, hogy csapattagként kezeltük. Több mint ötven éve ismerem, mindig tisztességes embernek tartottam, a véleményem most sem változott meg róla.” Grosics Gyula a következőket mondta: „bevallom, nem feltételeztem volna Szepesi Gyuriról, hogy ő is aláírt. Még az is lehet, hogy olykor rólunk is jelentéseket kellett adnia, de tűzbe teszem érte a kezem, egyikünknek sem okozott kellemetlenséget, senkit sem hurcoltak meg miatta. A barátom marad, de ettől még szörnyű ez az egész.” Az ügy valahogy elhalt, a riporter pedig sosem beszélt róla. Igaz, nem is nagyon firtatták, talán túl nagy volt a tisztelet iránta. Ami érthető…