Alan Rickman varázsa örök

A hangját ideális, átható férfibasszusnak tekintették, elegáns modora és megnyerő stílusa a negatív karakterek ellenére is újra és újra meggyőzte a nézőket, kritikusokat. Ő az a színészlegenda, akinek életművéből legalább három film mindenki számára emlékezetes marad.

Piton professzor és a nottinghami bíró

Alan Rickman már évek óta küzdött daganatos betegségével, szervezete január 14-én adta fel a harcot. A közösségi médiában tőle búcsúzók közül néhányan felháborodtak azon, hogy legtöbben elsősorban Piton professzorként emlékeznek a néhai színművészre, miközben számos más jelentős figurát alakított mind a mozivásznon, mind a színpadon. Természetesen nem a Harry Potter-filmekkel debütált a műfajban, de velük vált igazán ismertté, abba fektette művészi munkaideje talán legnagyobb részét. Miért ne említhetnénk hát munkássága fénypontjaként azt a nyolc évet, amely alatt Rowling mágiavilágának egyik legbátrabb és legsokoldalúbb karakterét keltette életre? Perselus Piton figurája a Potter-univerzum egyik legerősebb, legrejtélyesebb és talán a legnagyobb meglepetéseket tartogató szereplője. A bájitaltan-tanár eredeti valójához Rickman játéka olyan megnyerően életszerű fűszerezést adott, amely ellehetetlenítette a karakter iránti ellenszenvet, még akkor is, amikor a lehető legigazságtalanabb magatartást mutatta a kis túlélővel szemben. A brit művész azt nyújtotta a történet kedvelőinek, amire kevesen képesek: sokkal több színt kaptunk Rickman Pitonjából, mint a professzor papír-tinta változatából.

Az igazán jó színészi alakításhoz elengedhetetlen kaméleonbőr az ő tarsolyából sem hiányzott: a hős varázslón kívül volt már terrorista, középkori kardforgató, szemüveges, csalókán szerelmes magazin-főszerkesztő vagy épp a Napkirály. Legjelentősebb és ismertebb szerepeiben, Hans Gruberként (Drágán add az életed), a nottinghami bíróként (Robin Hood – A tolvajok fejedelme), Brandon ezredesként (Értelem és érzelem), Raszputyinként az azonos című filmből, XIV. Lajosként (The Little Chaos) megmutatta, milyen is az eredeti, nemes tartás, a tiszteletet követelő megjelenés. Megmutatta, hogyan kell az egyedi stílusra építkezve kiteljesedni, fekete kontaktlencsés szemet színes érzelmekkel megtölteni. Energikus, de mindig kimért mozdulataival, aprólékosan kidolgozott mimikájával, tökéletes hangsúlyaival Golden Globe-ot, BAFTA-t, Emmy- és Velencei Filmfesztivál-díjat is szerzett, bár úgy tartotta, a díjakat nem a színész, hanem a karakter kapja.

Rendező és „szívből színész” típus

Befutott filmes arcként sem hagyta ott végleg a színházat, nem egy alkalommal nyilatkozta azt, hogy a teátrum az ő vallása, ezért tért vissza mindig a színpadra. A függöny mögött pedig aktívan részt vett a politikai életben. Rendezőként is alkotott, bár a kritikusok közel sem tartották olyan elismerésre méltónak tavaly A Little Chaos című filmjét, mint az 1997-es, erős drámaiságú Téli vendéget. Tény, hogy a Napkirály udvarában játszódó alkotásban a modern angol nyelv cseppet sem helytálló, ahogy a néhány romantikus klisé és a nem mindig korhű jelmezek sem, de az üzenet megkapó, a tálalás nemcsak egyedi, hanem elegáns, ízléses, drámai tündérmese-jellegű keret.

Olyan színész volt, aki tisztes távolban tartotta családját a médiától, és aki soha nem adott okot arra, hogy a bulvár megközelítse. Kollégái szerint energikus volt, és inspirációt nyújtott mindenkinek a forgatásokon, a fiatalokat felnőttként kezelve egyengette, a kamera mögött rengeteget nevetett. Daniel Radcliffe olyan barátként emlékszik rá, mint aki a világ másik végéről is pillanatok alatt ott termett amellett, akinek szüksége volt rá. Emma Thompson, örökös színésztársa és barátja az utolsó pillanatokban is mellette volt. Elvesztése után a színésznő elmondta, számára a végső szövetséget jelentette az életben, a művészetben és a politikában is.