A kivégzőoszlopról leoldozott író

Dosztojevszkij Moszkvában született 1821. november 11-én, a szegények kórházában, ahol apja orvosként dolgozott. 16 éves korában elveszítette édesanyját, aki tüdőbajban halt meg, és 18 éves volt, amikor részeges apját kegyetlen bánásmódja miatt megölték a jobbágyai.

Az árván maradt Dosztojevszkij bátyjával együtt hadmérnöknek tanult. A szigorú szentpétervári katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált, elhagyta régi jókedve. 1841. augusztus 5-én tisztté avatták, 1843-ban mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte. Egy ideig dolgozott is a szakmájában, de hamarosan felmondott, mert kizárólag az irodalomnak akarta szentelni életét. Az apai örökség egy darabig még kitartott, de aztán fordításokkal kellett pénzt keresnie. Szinte éhezett, mikor első kisregénye, a Szegény emberek 1845-ben megjelent. A mű meghozta számára az elismerést és hírnevet. Következő regényét, A hasonmást azonban hűvösen fogadta a kritika, világnézete miatt még Turgenyev is támadta.

A halálra ítélt

1847-ban részt vett egy illegális nyomdának a létrehozásában. 1849-ben letartóztatták és a Péter Pál erődben raboskodott. Megszületett a halálos ítélet, a kivégzőoszlophoz kötötték, de a kivégzés előtt felolvasták neki a cár kegyelmi rendelkezését. Feleségének később így írt: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”. Végül Szibériában kötött ki kényszermunkán, az ítélethez tartozott az életfogytiglan közkatonaság is. 1850-től 1854-ig az omszki erődben raboskodott. Kritikusai szerint az író hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s eközben jobban megismerhette önmagát. Új írói élményanyaggal gyarapodott, ám a fogságban epilepsziás lett. 35 éves korára egyre többször gyötörték a rohamok, viselkedése kiszámíthatatlanná vált.

1858-ban visszakapta rangját és nemesi jogait, s kérte elbocsátását a seregből, majd 1860-ban visszaköltözött Szentpétervárra, ahol bátyjával a Vremja és Epoha című folyóiratokat szerkesztették és adták ki.

A Vremja eleinte gyors és jó jövedelmet biztosított nekik, de a cári kormány hamarosan betiltotta az egyik cikk miatt, az Epoha pedig rövid időn belül csődöt mondott. Dosztojevszkijre ismét nehéz idők vártak, teljesen eladósodott, bátyja nemsokára meghalt és annak a tartozásait is magára vállalta. Játékfüggő lett, ám ez csak növelte anyagi gondjait, hiszen a ruletten is rengeteget veszített.

Az 1860–70-es években hosszas utazásokat tett Nyugat-Európában, de a Nyugat inkább taszította, mint vonzotta. Mély meggyőződéssel hitt Oroszország fölemelkedésében és az orosz nép küldetésében, a „nyugatos” orosz értelmiséget – közöttük Turgenyevet – valósággal gyűlölte, hazaárulónak tartotta.

Bűn és bűnhődés

Másfél évtized munkájának a gyümölcse, a Bűn és bűnhődés 1866-ban jelent meg, az olvasók körében hatalmas sikert aratott, de a kritika elutasította. Ennek ellenére műve új korszakot nyitott a regény fejlődésében és a világirodalomban.

„Dosztojevszkij abban különbözik a nagy realistáktól, hogy nem a mindennapi élet egy jellegzetes darabját akarja ábrázolni, hanem gondolatokat. Amikor úgy érezzük, hogy Dosztojevszkij magasan felette áll a többi regényírónak, ez az érzésünk részben azon alapul, hogy problémái magasabb rendűek. Dosztojevszkij alakjai nem szenvedélyeik, hanem gondolataik megszállottjai... Alakjai megszállott bőbeszédűséggel fejtik ki gondolataikat (Dosztojevszkij maga sosem fejti ki, csak alakjait beszélteti) – de ezeknek a gondolatoknak az a természetük, hogy kifejezhetetlenek. Valami mélyebb értelmet sejtünk mindig e regények mögött, mint az álmokban, amelyek révén olykor megvilágosodik a kifejezhetetlen értelem” – írja róla Szerb Antal.

Dosztojevszkij 1881. január 28-án súlyos tüdőtágulatban hunyt el, és Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok – tulajdonképpen egy bibliai idézet – olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.”