A Kaukázus gyöngyszeme: Örményország (3.)

Khor Virapot 2016-ban meglátogatta Ferenc pápa is. A kiengesztelődés jegyében szimbolikusan fehér galambot engedett útjára szállni az örmény apostoli egyház vezetőjével közösen az Ararát felé. A nyugatra vezető úttól beljebb – egy fényképezés erejéig megállva – messziről láttam a Musza Dagh emlékművét. Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regényében állít emléket a 20. század eleji örmény népirtás áldozatainak.

Településen kívüli templomok

A Szevan-tó az örmények legnagyobb tava, a Balatonnál nagyobb, hideg vizű. Üdülőterület is, a partján magasodó egyik hegy tetejéről a Szevanavank apátság tekint le. Innen csodálatos kilátás nyílik a tóra. A templomban egy nem szokványos örmény faragott kőkeresztet láttam. Fényképezése a tolongó turisták miatt eléggé nehéz volt. Ellentétben más keresztekkel itt korpusz – azaz Jézus testének – ábrázolásával is találkozhatunk. Érdekesek hosszú fonott hajtincsei, a kifaragott ó- és újtestamentumi bibliai jelenetekben mongoloid arcokat fedezhetünk fel, vélhetően a támadók hatására. Az örmény legendák egy másik tavukhoz, a Van-tóhoz kötődnek jobban, ami jelenleg török területen található.
A tótól északra Goshavank kolostorát kerestük fel. Talán már írnom sem kell, hogy ez is több építményből álló, középkori komplexum, a 12–13. század szülötte. Sajnos leromlott állapotban van. Kívülről munkások kapirgáltak rajta. Ez az a ritka szent hely, ami faluban épült. Egyébként az örmény középkori templomok többnyire településeken kívül találhatók. A főtemplom előtt egy nagyméretű ülő szobor az örmény törvényhozás nagy alakjának állít emléket. A szerzetesi ruhában megmintázott személy csuklyája érdekes formájú. Ecsmiadzinban láttam, a mai szerzetesek is ezt viselik: a háromszög alakú fejfedő a szent hegyüket, az Ararátot idézi.
A templombelsőben megható, családi szertartásnak lehettem tanúja. Egy pap megáldotta az előtte álló több generációs családot. A félhomályban, az elhagyatottnak látszó térben meseszerűnek tűnt mormolása és mozdulata. Az örmény templomok, sírkövek láttán Kányádi Sándor Örmény sírkövek című verse csengett a fülemben: „vannak vidékek hova már utat/ csak romos templom s régi név mutat…”
1988-ban egy olasz tudós elkészítette az örmény kolostorok, romok leltárát. Bár azóta biztosan változott egyes építmények állapota – némelyek megújultak, vagy éppen romossá váltak –, számuk és elhelyezkedésük figyelmet érdemel. A mai Örményország területén 205, Törökországban 110, Azerbajdzsánban 60, Iránban 14 darabot vett számba.

Kis számú kisebbség

De térjünk át a kolostorokról, templomokról más területekre. A szállások, szállodák színvonala igazán megfelelő volt. A grúz határ felé haladva Dilijanben, a kedvelt üdülőhelyen töltöttünk egy éjszakát. A szállodai szoba elegáns, az uszoda hatalmas, az ellátás kiváló volt. A sűrű fenyvesek látványa, illata felüdítően hatott a kövek országában.
A korrupció elleni harc jegyében a rendőrségi épületek átláthatóak, üvegfalak biztosítják az állampolgárok betekintését. Csodálkozva hallgattam, hogy a nem nagyszámú népesség mintegy hetven nyelvjárást beszél. Alapvető különbség a keleti – a valaha volt szovjet államok területén beszélt – és a nyugati – többségében a diaszpórában beszélt – örmény nyelv között, hogy az előbbiben az orosz, míg az utóbbiban a török jövevényszavak vannak többségben.

Az oktatás az 1–12. osztályban ingyenes, első osztálytól kötelező a sakktanulás. Az egyetemi fakultásokon kevés a nem fizetős hely, a szakok térítéskötelesek. A nemzeti gyümölcsükkel, a gránátalmával mindenütt találkozunk, a piacokon, a kertekben, még a szuvenír boltokban is a legkülönbözőbb formában. A gazdagság az összörménység jelképévé vált.
Az örmény zászlóban a színek jelentése: a piros a vért, a kék az elvesztett tengert, a narancssárga a napot szimbolizálja. Örményországban alig van kisebbség, számon tartják például a malakánokat, akiket Katalin cárnő telepített be. Többnyire oroszul beszélnek, vallásos, becsületes, megbízható embereknek tartják őket. Rendezett házakban, udvarokban élnek, ami egy ott élő magyar–örmény szerint az örményekre nem annyira jellemző. A jezidik igazából kurdok, de nem muzulmánok, hanem tűzimádók. Többnyire állattenyésztéssel, birkákkal foglalkoznak. Az Ararát völgyében 2–3000 asszír él.

Nemzeti eledel a töltött lavas

A szomszédos Iránból jelentős számú turista ugrik át – levetvén magáról az iszlám által rá rótt szabályokat – egy kis felüdülésre. Disznóhúst esznek, szeszt isznak, a lányok nekivetkőznek, magukról elfeledkezve viselkednek – mesélte idegenvezetőnk.
Alkalmam volt egy hangulatos szabadtéri vacsorán megismerkedni az örmények nemzeti ételének számító kenyérlepénnyel, a lavassal. A tonírban sütik ki – több évezredes hagyományként –, ami egy 40–60 cm átmérőjű, másfél méter mély földbe vájt tűzhely. Agyagból, homokból készül, egyes helyeken kecskeszőrt kevernek az agyagba, hogy ne repedezzen. Régészeti kutatások, munkák igazolják kiemelkedő szerepét a falusi életben. A régi házak központi részén helyezkedett el, a férjhez menendő leány, házasulandó legény „tőle” is búcsúzott, többször megkerülve azt. Manapság már nincs ilyen előkelő helye, az udvar egyik sarkában található. Az egészen vékonyra nyújtott tésztát egy nagy sütőlapátszerű eszközzel a forró tonír oldalához csapták, majd egy kampóval kiemelték. Régen kampóra akasztva szárították, fogyasztás előtt kissé meglocsolták vízzel. Nekünk a meleg tésztalapba mindenféle friss zöldséget csomagoltak, s készen is volt a finom töltött lavas. Állítólag joghurtosan is finom. A különböző éttermekben elköltött vacsorák sem okoztak csalódást, bár a birkahúsnak nem vagyok igazán híve.

Híres örmények magyarföldön

A világba szétszóródott örmények tudnak egymásról, többségük nem felejti gyökereit, sokan támogatják hazájukat. Magyarországra – Kézai Simon krónikája szerint – már Géza fejedelem idejében érkeztek. További feljegyzések is szólnak megjelenésükről, a 17. században például I. Apafi Mihály fejedelem nagy számban adott engedélyt az Erdélyi Fejedelemségben való letelepedésükre.

Magyarországon is számon tartják származásukat, néhány hírességet hadd soroljak fel: Lázár Vilmos ezredes, Kiss Ernő altábornagy az aradi vértanúk sorában és Czetcz János tábornok, aki Argentínában ette a száműzöttek kenyerét. Csiky Gergely drámaíró, Hollósy Simon festő, Benkő Dániel lantművész, Agárdy Gábor – ikonfestőként is hírnevet szerzett – színész. S hogy hölgyek is szerepeljenek: Moldován Stefánia opera-énekesnő, Dávid Katalin művészettörténész.
Az örményeknek keserű sors jutott a történelemben. Szétszóratásuk nyomot hagyott a nemzedékek lelkében, mondáik más népeket is megihlettek. Megvilágosító Szent Gergely és Szent Hripszimé, valamint társainak legendája magyar művészekre is hatással volt. Megszületett az Örmény legenda című előadás, ami az örmény legendárium gyöngyszemeként számon tartott Gergely-legenda és sarakanok, kora középkori liturgikus énekek beépítésével, a tánc eszközeivel mesélt kitartásról, mindenen túli hitvállalásról.
Az örmény irodalomban gyakran jelennek meg identitást megfogalmazó, népük lélektanát leíró művek. Vardgesz Petroszján író például így fogalmaz Örmény vázlatok című művében: „azt hiszem, mi örmények mégiscsak szentimentális nép vagyunk, értelmet keresünk a fákban, még a madarakat is meg akarjuk érteni, pedig azt se tanultuk meg, hogy egymást megértsük. A lehetetlent akarjuk, aztán kesergünk, hogy a lehetetlent nem lehet elérni.”

(Vége)

Csermák Judit