A halhatatlan filmszínház

A mozi születésének azt a pillanatot tekintjük, amikor a kinematográf feltalálói először tartottak vetítést fizető közönségnek. Ez pedig elég régen történt: miután 1894-ben New Yorkban Edison üzembe helyezte kinetoscope-ját – ami nem volt más, mint egy szekrény, amibe az érdeklődő pénzbedobás után belekukucskálva egy filmszalagra rögzített mozgóképet láthatott –, valóságos mániává vált a mozinézés. Ez kezdetben elég élvezhetetlen volt, ám óriási szenzáció, hiszen a „dobozban” emberek, szekerek, mi több, vonatok jöttek-mentek kívülállók számára értehetetlen módon. De volt egy ember, aki nemcsak kukucskálni járt az Edison-féle szekrényhez, hanem meglátta benne a hatalmas üzleti lehetőséget is: Antoine Lumière francia fényképlemez- és fotócikkgyáros megbízta fiait, Auguste-ot és Louist, hogy azt alakítsák át úgy, hogy a filmszalagot kivetítve egyidőben egyszerre több ember is nézhesse. A Lumière-fivérek 1895-ben tartották az első nyilvános vetítést, és ezzel a mozgókép feltalálóiként bevonultak a történelembe. Innen már egyenes út vezetett a klasszikus értelemben vett filmszínház felépítéséig.

Megszületik a mozi

A filmek vetítése tíz éven át Párizsban is kizárólag kis mo­zi­termekben történt. Ám aki 1906. december 1-jének fagyos estéjén a párizsi Montmartre utcán sétálgatott, egy épület előtt hatalmas tömegre figyelhetett fel: a Cinema Omnia Pathé, az első nagytermi mozi ugyanis ekkor nyitotta meg ajtaját a nagyközönség előtt. Párizs negyedeiben és a nagyvárosokban hamarosan tágasabb mozitermeket nyitottak meg, amelyek nagy részét a Pathé-mo­nopólium hasznosítására alakult társaságok építették. A Pathé Cinema céget Charles és Émile Pathé saját filmek gyártására alapította. A Pathé Fréres pedig a kinematográfok építésével foglalkozott. A két vállalkozás vezető pozíciót vívott ki egész Európában. Kapcsolataikon keresztül komoly anyagi támogatást szereztek, amit filmek gyártására fordítottak. A fivérek nemcsak a Lumière-ék filmjeinek árusítási jogait tudták megszerezni, hanem maguk is nagyarányú filmgyártásba fogtak. A Pathé 1903–1908 között érte el a csúcsot. A filmbirodalom, amelyhez 1907-ben 15 részvénytársaság tartozott, nyersfilmeket is gyártott, majd kölcsönző hálózatot építettek ki egész Európában. A Pathé egyetlen komoly vetélytársa a Société Gaumont volt, amely 1910 után felül is kerekedett a versengésben. A céget Léon Gaumont alapította 1895-ben, és a század közepéig főleg filmhíradókat gyártottak.

A film eleinte süketek párbeszédére hasonlított. A vásznon csend volt, a nézőtéren pedig kiabálás, nevetés, taps. Aztán A dzsesszénekes című 1927-es mozival kezdetét vette a hangosfilm korszaka. A filmben a főszerepet Al Jolson fehérbőrű színész játszotta, akit négerre sminkeltek, mivel akkor még fekete bőrű színész nem játszhatott főszerepet. A filmipar a siker ellenére is vonakodott áttérni a hangosfilmre, mivel jelentős költségekkel járt a változás. A stúdióknak 250–500 ezer dollár közötti áron kellett megvásárolniuk a hangosfilmfelvevőket, ami még ma is óriási összeg. De akik nem tudtak áttérni az új technikára, azok később lemorzsolódtak. Egy év alatt tízszeresére nőtt a hangosfilmeket játszó mozik száma. A némafilmek korszaka leáldozott.

Erdély sem maradt le

Erdély nem sokkal maradt le az új szenzációról: a Lumière-testvérek 1895-ben bemutatott találmánya, a mozgókép, 1897-ben jelent meg Kolozsváron. Képzelhetjük, mennyi polgár tátotta a száját vásárokban, éttermekben, vagy éppen ott, ahol a vetítések zajlottak. Sokszor magukat láthatták viszont a vásznon, hiszen amolyan dokumentumfilmek készültek leginkább a város mindennapjairól, lakói életéről.

Az 1910-es évek elején a film még mindig inkább vásári mulatság volt, mint művészet, mégis sokan a színház jövőjét féltették tőle. Ám megjelent a színen Janovics Jenő, a kolozsvári színház igazgatója, aki a filmben és annak gyártásában meglátta a jövőt. Előbb mozit hozott létre a kolozsvári nyári színkörben, a Sétatérrel szemben, néhány évvel később pedig filmgyárat alapított.

Kolozsvár első állandó mozija ugyancsak 110 éves múltra tekint vissza: 1906-ban nyílt meg a Wesselényi (ma Ferdinánd) utcában, egy szálloda földszintjén az Apollo. A nyitással Kolozsvár kissé lemaradt, hiszen ekkor már működött filmszínház Magyarország területén, méghozzá Brassóban, Budapesten, Debrecenben, Székesfehérvárott és Hódmezővásárhelyen.

Bár a filmet szinte születése óta temetik, még nem jött létre az a technikai csoda, ami miatt az emberek ne mennének moziba. És a jelek arra mutatnak, ez még sokáig így lesz…