A „repülő finn” fájdalma

A „repülő finn” haragja indokolt volt: a három olimpiát megjárt sportoló csupán azért maradt le a negyedikről, mert egy németországi győztes verseny után átvett (csekély) pénz miatt – a házigazdák mindössze az útiköltségeit fizették ki – profinak kiáltotta ki a nemzetközi atlétikai szövetség, és megtiltotta, hogy részt vegyen az 1932-es Los Angeles-i ötkarikás játékokon. (Más források szerint Amerikában részesült a győztesnek kijáró honoráriumban). Pedig Nurmi akkoriban éppen újabb csúcsra készült: miután közép-és hosszútávon minden rekordot megdöntött már, páratlan sportpályafutására a maratoni verseny megnyerésével kívánta feltenni a koronát. Tudni kell, hogy csupán amatőr sportolók indulhattak a játékokon, profi labdarúgók például csak 1984 óta vehetnek részt olimpiákon. (1936-ban a magyar olimpiai bajnokok teljesítményét ingyenes villamosbérlettel jutalmazták).

Olimpiák hőse

A Turkuban született Paavo Nurmi viszonylag későn, 15 éves korában kezdett el atletizálni. Nem volt túl magas (174 cm), de rendkívül szívósnak született, ezért mindjárt a hosszabb távokat szemelték ki számára edzői. A befektetett energia hamar megtérült, három évvel később 3000 méteren már nem talált legyőzőre. Ellenfelei csak találgatni tudták a csoda titkát: egyesek szerint naponta két, mások szerint négy edzésen vett részt. Voltak, akik azt terjesztették, hogy a csodafutó ősztől tavaszig otthon ül, a stadion közelébe sem megy – ami, eredményeit ismerve, nem valószínű. Tény, hogy az első atléták egyike volt, aki tervszerűen edzett, a futás mellett sokat gyalogolt, és erősítő gyakorlatokat is végzett. Az edzéshez az is hozzátartozott, hogy a lassan haladó tehervonatok hátsó ütközőjét elkapva futott a vonat után, ezzel is gyorsította és nyújtotta lépteit. Nurmi védjegyévé vált az órája: minden versenyt stopperórával a kezében futott végig.
Az 1920-as antwerpeni olimpia volt Nurmi életében az első. És nem kezdődött valami jól. Az első versenyszámot – az 5000 métert – rutin hiányában nagyon eltaktikázta. Úgy gondolta, ha a start után közvetlenül a boly élére áll, könnyedén megnyeri a távot. Ám a francia Joseph Guillemot ügyesen kivárt, és az utolsó métereken megelőzte a finnt. Ebből aztán tanult Nurmi: 10 ezer méteren már ő taktikázott jobban a franciánál, és megszerezte élete első olimpiai aranyát, majd megnyerte a 8 kilométeres mezei futást is – egyéniben és csapatban egyaránt.

Világrekord több távon

Az olimpiák közötti években sorra döntögette a világrekordokat, olyan távokon is – különböző mérföldeken futott versenyek – melyek ma már nem szerepelnek a versenynaptárban.
Párizsba már esélyesként utazott ki, és csodálói nem csalódtak: öt aranyéremmel a tarsolyában térhetett haza az 1924-es olimpiai játékokról. Ma már elképzelhetetlen módon úgy győzött 1500, illetve 5000 méteren, hogy a két futam között alig 26 perc pihenő állt rendelkezésére.
A következő évben az Egyesült Államokba utazott, hogy ott népszerűsítse az atlétikát, és természetesen azért is, hogy versenyezzen. 55 alkalommal állt rajthoz, egyszer feladta a versenyt, ugyancsak egyszer kikapott, de 53 győzelmet aratott az USA keleti partvidékétől a nyugatiig. Közben, úgy mellékesen, 29 (nem hivatalos, fedett pályás) világcsúcsot futott!
Amsterdam következett 1928-ban. A 31 esztendős Nurmi aranyérmet nyert a 10 ezer méteres távon, mellé 5000 méteren és 3000 méteres gátfutásban begyűjtött egy-egy ezüstöt. Az olimpia után 1929-ben újabb amerikai turnén vett részt, és egyre inkább a maratoni futásra készült.
Hatalmas csalódást okozott Nurminak a hír, hogy a nemzetközi atlétikai szövetség nem engedi versenyezni a Los Angeles-i játékokon. Nézőként mégis kiutazott a versenyekre – utolsó percig bízott abban, hogy megváltoztatják a döntést –, később kijelentette, a maratoni győztesnél legalább öt perccel jobb időket futott még az edzéseken is.
1934-ben akasztotta szögre a futócipőket, belevetette magát az üzleti életbe, és hátat fordított a hírnévnek, a médiának, a sportnak. Az 1952-es helsinki játékok szervezőinek sikerült rávenniük az 55 éves Paavo Nurmit, hogy gyújtsa meg az olimpiai lángot, és némileg enyhítette fájdalmát, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rehabilitálta, elismerve, hogy 1932-ben téves döntés született.
A „repülő finn”, a futók királya 1973. október 2-án halt meg Helsinkiben. Állami temetést kapott, szobra az olimpiai stadion előtt áll. Olimpiai érmeinek számát (kilenc arany és három ezüst) mind a mai napig csupán az úszó Michael Phelps és a tornász Larisza Latinyina szárnyalta túl. Több szakértő szerint nála nagyobb közép- és hosszútávfutó azóta sem született…