Negyvennégy év

Negyvennégy év. Ennyi kellett ahhoz, hogy a magyar labdarúgó-válogatott ismét eljusson az Európa-bajnokságra. Ez alatt az idő alatt pedig generációk nőttek fel anélkül, hogy tudták volna, milyen érzés az, amikor a csapat az utolsó csoportmérkőzésen, hazai pályán ünnepli a továbbjutást. Valószínűleg vasárnap este minden szurkoló meghatódva figyelte az utolsó perceket, a lefújást követően pedig megkönnyezte azt, hogy oly sok balszerencse közt, oly sok idő után a nemzeti tizenegy újra Európa legjobbjai között legyen. Azok is, akik még emlékeznek arra, hogy a nyolcvanas évek végén volt egy csapat, amely kijutott a mexikói világbajnokságra. Azóta is harminc év telt már el.

Persze a kijutáshoz kellett az UEFA elnökének, Platininek a reformja, melynek értelmében nem 16, hanem 24 csapat vesz részt az Eb-n. Kellett az is, hogy a legkönnyebb csoportba sorsoljanak. Kellettek az utolsó percekben szerzett gólok. De kellettek a pályán a szívüket is kitevő játékosok. És a szövetségi kapitányok is. Pintér Attila azért, hogy a rossz játék és negatív eredmény már az első, Észak-Írország elleni mérkőzés után rákényszerítse a Magyar Labdarúgó-szövetséget: új kapitány kell a kispadra. Kellett aztán Dárdai Pál, hogy munkamániájával és pontosságával összerakja a csapatot, de főleg azért, hogy elhitesse a játékosokkal: igenis képesek kijutni Franciaországba. És persze kellett az a Bernd Storck, akinek a döntéseivel a szakma nem mindig értett egyet, de akinek a mentalitása és – a norvég–magyar párharc után kimondhatjuk nyugodtan azt is, hogy – szakmai tudása nyomán született egy valóban szerethető válogatott. A magyar csapat. Ahogy humorosan az egyik internetes kommentelő fogalmazott: újra bebizonyosodott az a mondás, hogy a focit két csapat játssza, de a végén mindig a németek nyernek. Nekünk most kettővel több volt, mint a norvégeknek: Bernd Storck és segítője, Andreas Möller.

Arra a kérdésre, milyen impulzust adhat ez az eredmény a magyar labdarúgásnak, most nehéz válaszolni. Egyelőre minden szurkoló a felhőtlen boldogságot érzi. No meg azt a jóleső érzést, hogy várjuk december 12-ét, az Eb sorsolását. Amikor nem úgy ülünk le a tévé elé, hogy már megint nem vagyunk ott, hanem úgy, hogy most vajon kit kapunk. Az olaszokat vagy németeket? Akár jöhet mind a kettő is, hiszen játszottunk már velük világbajnoki döntőket is. Ha lúd, hát legyen kövér. Vagy szoríthatunk azért, hogy könnyebb csoportba jussunk, hátha onnan is továbbsurranunk, elvégre evés közben jön meg az ember étvágya. Bárhogy is alakuljon, veszíteni valónk jövő nyáron már úgysem lesz. Irány tehát a franciaországi Eb!