Az ősz sohase érjen véget!

Zéró rúgott gól, zéró pont – írta valaki, miután kiderült, hogy sorsoláskor a Nemzetek Ligájában a magyar válogatott minden kalapból a legnehezebb ellenfelet kapta. Ehhez képest a csapat a legkevesebb góllal, legtöbb győzelemmel elsőként végzett egy olyan csoportban, ahol mindegyik ellenfél világranglista helyezése jobb, mint a magyaroké. „Minden elismerésem a csapaté, elnézést kérek, amiért nem bíztam bennük és zéró gólt, záró pontot jósoltam” – kért bocsánatot a világhálón az ominózus szurkoló. Egy másik kissé viccesen jegyezte meg, hogy mindig bírálta a kormányt a sok stadion építéséért, de Szoboszlaiék őszi teljesítménye láttán most már egyenesen követeli azokat.

Mindazok, akik több mint harminc éve figyeljük a magyar labdarúgás lejtmenetét, még az első jó eredmény láttán is kissé szkeptikusak voltunk. Láttunk mi már karón varjút, egy fecske nem csinál tavaszt – mondogattuk magunkban, mert nem hittük, hogy a csapat a következő mérkőzésen is képes maradandót alkotni. De tudott. És ez szinte az egész őszi szezonra érvényes volt. Ráadásul úgy, hogy Nagy Ádámék sohasem a legjobb felállásban léptek pályára, mert hol a koronavírus-járvány, hol sérülés, hol a külföldi klubok játékospolitikája, hol a sérülések miatt Marco Rossi szövetségi kapitánynak kénytelen volt újabb és újabb megoldásokat találnia. Arról nem is beszélve, hogy két rendkívül fontos mérkőzést a srácoknak a szakmai stáb nélkül kellett lejátszaniuk. Emlékezzünk, hogy az Izland elleni összecsapáson csak Cosimo Inguscio ülhetett a kispadon (a második számú másodedző), a szerbek ellen tulajdonképpen senki (Gera Zoltánt, az U21-esek edzője állhatott a pálya szélén), a törökök elleni szerda esti mérkőzésen pedig, amely a csoportelsőségről szólt, ismét csak a másodedző dirigálhatott.

Ám

És azt is, hogy ma már nem érvényes az, miszerint a fiúk csak hatvan percig bírják, s a csapat az utolsó percekben mindig gólt vagy gólokat kap. Mint ahogy az történt egy negyed évszázadon keresztül. Ez a csapat már nem az a csapat. Nem esszük a kezünket-lábunkat, hogy bár lenne vége már a mérkőzésnek, mert gólt kapunk. Sőt, egy kis túlzással még azért szorítunk, hogy bárcsak még tartana. Hiszen az utóbbi időben így rúgtunk gólt kétszer is a törököknek, az oroszok ellen 3-0-ról így jöttünk fel majdnem egyenlítve, az izlandi mérkőzésről nem is beszélve.

Persze lehet azt mondani, hogy ha a vírus nem üti fel a fejét, akkor tavasszal a sok sérült miatt talán nem sikerült volna az Eb-re való kijutás. Mások rosszmájúan úgy fogalmaztak, hogy az üres stadionok miatt a fiúkon nem volt teher, nem görcsöltek be, ezért felszabadultabban, ergo eredményesebben játszottak. Ám mindent összevetve ki lehet jelenteni:

Amelyik nemcsak egy-két bravúrt tud bemutatni, hogy aztán megint összeessék – mint ahogy ez történt három évtizeden keresztül –, hanem hosszabb távon is képes jó eredményt elérni. Példa erre az, hogy nemcsak az Európa-bajnokságra jutott ki, hanem egy másik kiírást, a Nemzetek Ligájában saját csoportját is megnyerte. Ezzel pedig biztosította magának azt a lehetőséget, hogy ha a világbajnoki selejtezőkön nehéz csoportba kerül, és nem sikerül a továbbjutást kiharcolnia, akkor lehetősége legyen pótselejtezőt vívnia.

Ma már nem lehet azt mondani, hogy csupán szerencsénk volt, nem lehet azt állítani, hogy az ellenfél nem vette komolyan a mérkőzést, hogy csak cserékkel állt fel ellenünk, hogy lebecsült, hogy vak tyúk is talál szemet és ki tudja mi mindent. Merthogy mindez valóban elhangzott nem is egyszer, sajnos nem is véletlenül. Most azonban Marco Rossi szövetségi kapitány olyan légkört alakított ki, olyan játékosgárdának szavazott bizalmat, amely biztosíthatja a sikert. A legfontosabb azonban az a rendszer, amely lehetővé tette, hogy amennyiben kulcsfontosságú játékosok esnének ki a keretből, a játék képén s főleg az eredményen ez mégse látszódjék meg. Ne feledjük, a legjobb magyarnak kikiáltott Szoboszlai csupán a mérkőzések felén játszhatott, sokan hiányoztak a középpályáról vagy éppen a hátvédsorból. A tegnap esti mérkőzésen például nemcsak Gulácsi Péter hiányzott, hanem a védelemből Willi Orbán, a középpályáról Szoboszlai, elölről pedig Sallai és Szalai Ádám is. De a hiányzók helyére kerülőknek mindig sikerült megoldaniuk a feladatokat, a taktikai utasításokat mindenki betartotta, a társaság valóban csapatként működött, a címeres mezt magukra húzók – beleértve a honosított Loic Negót is – a végsőkig harcoltak.

Erre pedig szükség is lesz, hiszen jövőre az Európa-bajnokságon ismét halálcsoport vár ránk a franciák, portugálok, németek ellen (hasonlóan a Nemzetek Ligájának immár elitkörében), és persze következnek a világbajnoki selejtezők is. Ha viszont a csapat úgy játszik, ahogy idén ősszel megszokhattuk, akkor a járvány elmúltával valószínűleg a Puskás Ferenc több mint hatvanezres stadionja is túl szűkösnek fog bizonyulni.