A magyar kézilabda jövője: ki lesz a kapitány?

„Nem lehetünk elégedetlenek a sorsolással, azt hiszem, a jelenlegi erőviszonyokat tekintve az első két helyért lehetünk harcban, így igen jó esélye van a válogatottnak az Eb-re való kijutásra” – nyilatkozta Ljubomir Vranjes szövetségi kapitány nyáron, miután a norvégiai Trondheimben kisorsolták a 2020-as, immár 24 csapatos férfi kézilabda Európa-bajnokság selejtezőit. A magyar csapat az olasz, szlovák és orosz csapattal került egy csoportba. Csakhogy a lapzártánk után lejátszott Magyarország–Szlovákia mérkőzésen már más szövetségi kapitány ült a magyar kispadon Csoknyai István személyében. Merthogy Ljubomir Vranjes csodaedzőt – szerződtetésekor legalábbis sokan így ismertették a szerb származású svéd szakembert – nemrég menesztették posztjáról. Igen érdekes körülmények között. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kik a lököttek?

A magyar férfi kézilabda-válogatottnak ugyanis a közelmúltban volt egy világszerte elismert, idegenből érkezett szövetségi kapitánya, akit a szakma és a közvélemény egy része (nagy része?) megváltóként várt. Az egykori sztár kimagaslott a mezőnyből, két kézilabda-kultúra ötvöződött benne – keleti származása, habitusa és a nyugati „iskola”–, ő pedig e kettősséget játékosként, majd edzőként is remekül kamatoztatta. A klubjával mindent megnyert, amit lehetett, Bajnokok Ligáját is többek között, így amikor munkához látott a válogatottnál, kezdetben mindenki a lábainál hevert. Olyasmiket tett, hogy mindenki kapkodta a fejét, és egy-egy balul sikerült manőver után mindenki azt gondolta: biztosan ő látja jól, és másban van a hiba. Miután azonban a sok eredménytelenség nem őt, hanem a kétkedőket igazolta, mindenki „megnyugodott”: azért mégsem mi voltunk a lököttek.

Az előbb említett úriember azonban még véletlenül sem Ljubomir Vranjes. Hanem Talant Dujsebajev. Ő volt az, aki az egyik világversenyen a legjobb kulcsjátékosokról mondott le (Lékai, Császár, Ilyés, Gulyás), s akivel a válogatott végül csapnivalóan játszott. A 2016-os Eb előtt még azt is ki merte jelenteni: éremért megyünk a tornára. Aztán meg azt is, hogy alig van esély az olimpiai selejtező elérésére. Mivel utóbbit a dobogó eleve garantálta volna, a két kijelentés természetesen tökéletesen kizárta egymást. De a kapitány – menesztése pillanatáig – semmiféle ellenvéleményt nem fogadott el. Az Eb-t aztán egy győzelemmel és öt vereséggel zárta a válogatott. Azóta klubszinten megnyert egy BL-t a Kielce menedzsereként (éppen a Veszprémet győzte le 9 gólos hátrányból fordítva egy emlékezetes kölni döntőben), de tönkretette a kiváló lengyel válogatottat (is), amelyet még a gyengébb európai csapatokat felvonultató selejtezőkből sem tudott kvalifikálni az idei Eb-re.

Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Vagy mégis?

Utólag kiderült: Dujsebajev rossz döntés volt, ráadásul sokba is került. Hasonlót húzni még egyszer nem érdemes. Különösen most, amikor a 2020-as olimpiai részvételre, legalábbis a selejtező elérésére, kedvező esély nyílik. Végre nem kibogozhatatlan kvalifikációs útvesztőben kell bolyongani, vagy szabadkártyában reménykedni, hanem a jövő januári világbajnokság kedvező sorsolásával viszonylag könnyebb az út a tokiói olimpia felé.

De mégis úgy tűnik, sikerült még egyszer meglépni azt, amit nem lett volna szabad. Történt ugyanis, hogy a Veszprém – amely a magyar férfi-kézilabdázás kirakatcsapata – a befektetett pénz ellenére nem hozta azt a szintet, amelyet a vezetőség elvárt volna a csapattól. Ezért gondolt egy merészet, és az addig többnyire a spanyol kézilabda-iskolán nevelkedett klubhoz (Carlos Ortega, Xavi Sabaté) hozott egy szerb származású, de Svédországban szocializálódott, Németországban dolgozó edzőt Ljubomir Vranjes személyében. Aki az általa képviselt rohanós játékot próbálta erőltetni a 30. életévüket rég betöltött játékosokkal. Ezzel talán nem is lett volna semmi baj, legalábbis a válogatott szempontjából. Csakhogy az ára igen magas volt. S mivel a magyar szövetségben többnyire az történik, amit Veszprémben határoznak, egyúttal a magyar válogatott élére is kinevezték. Az eredmény eddig ismert: a Veszprém tavaly 11 év után elvesztette a bajnokságot (a Szegeddel szemben), a Bajnokok Ligájában kiesett a legjobb 8 közül. Idén pedig a szezon elején szinte több veresége volt, mint ahány győzelme. A válogatott pedig a januári Eb-n hasonlót produkált, mint Dujsebajevvel két évvel korábban. Vranjesnek talán egyetlen pozitívumot lehetne a neve mellé firkantani: a magyar csapat a sokkal esélyesebb szlovénokat a vb-selejtezőben megverte. Talán éppen ezért nem repült a mester. Ám ahogy a Veszprém vezetősége az eredménytelenség miatt kirúgta a svédet, lépett a szövetség is. Nem akkor tette ki a szűrét, amikor kellett volna, hanem akkor, amikor megtehette…a veszprémi sikertelenségre (is?) hivatkozva.

Vagy klubedző, vagy szövetségi kapitány

Veszprémben különben már szezon közben voltak olyan jelek, amelyek előrevetítették a sikertelenséget. Jelentősen kevesebb edzést tartott elődeinél, taktikai-stratégiai felkészülései, videoelemzései állítólag a megszokotthoz képest felületesek voltak.

Ám talán ami a legrosszabb volt – és itt a szövetségnek ismét óriási hibájára kell rámutatni –, egyszerre volt szövetségi kapitány és klubedző is. Az egyik ugyanis sokszor kizárja a másikat – legalábbis szakmai szempontból. Mert a magyar válogatott élén álló szakembertől azt várja az ember, hogy a legjobb formában levő magyar játékosokból állítsa össze a válogatottat úgy, hogy közben adjon esélyt a fiataloknak is. Klubedzőként azonban Vranjes a legjobb csapatot akarta a pályára küldeni a minél jobb eredmény elérése érdekében. Ezért több magyar válogatott egyszerűen nem vagy alig kapott lehetőséget: pl. Ligetvári (aki közben már külföldre is igazolt), Jamali, Lékai, Mikler, Ancsin, Győri. Vranjes első-, másod- és harmadsorban is klubedzőnek tekintette magát, döntéseiben ez vezette.

Magyar szakember nem választhatna ilyen egyértelműen. Egyszerűen azért, mert mást jelent neki a nemzeti együttes, és mert edzői pályafutása után is a közösségben, a szakmában marad, évekkel később is nekiszegezhetik majd a kérdést: miként lehetséges, hogy nem akarta játszatni a legjobb magyar irányítót vagy kapust akkor, amikor arra nagy szükség lett volna?

Ki ül majd a kispadra?

A hétfő este véget ért Magyarország–Szlovákia Eb-selejtező mérkőzésen tehát már Csoknyai István ült a kispadon. A csoportellenfeleket látva nem kell izgulnunk, hiszen a tudásbeli különbség papíron azt mutatja: nagyobb megerőltetés nélkül simán odaérhetünk az első két hely valamelyikére. Ám a kérdés nem is ez. Hanem az, hogy miként tovább, magyar válogatott? Mert nemcsak az Eb-kvalifikációt kell megvívni, hanem mindjárt itt van a januári vb. Azt pedig sikerrel kellene megvívni, mert a legjobb nyolcba kerülés az olimpiai selejtező elérését jelentené. Tehát ki is kerül majd a kispadra? A jelenlegi megbízatás ugyanis Csoknyainak ideiglenes. Bár a héten azt nyilatkozta, hogy a szövetség hosszú távon is számol vele. Csoknyai különben 2009-től egyszer már dolgozott a magyar férfiválogatott stábjában, jelenleg annyiban tartja másnak a helyzetét, hogy úgy érzi, rutinosabb, tapasztaltabb edző lett, mert azóta a mesteredzői kurzust is elvégezte. Hogy ezt a magyar szövetség is így gondolja-e, egyelőre nem lehet tudni. Ha a korábbi trendet nézzük, akkor ismét külföldi kapitánya lesz a magyar válogatottnak. Ebben az esetben nagy eséllyel jöhet a csapat élére az évtizedek óta Magyarországon élő volt játékos, Vladan Matics, aki jelenleg az elsőosztályban szereplő, jelenleg második helyen tanyázó Tatabánya rendkívül sikeres edzője (korábban a Szeged, Ferencváros, Celje és a szerb válogatott mestereként dolgozott). De talán még nagyobb eséllyel kerülhet vissza a válogatott élére a Wisla Plock jelenlegi mestere, Xavi Sabaté, az „örökös másodedző”. Aki a Veszprémmel is (BL-döntő) és a válogatottal is (kettős győzelem Szerbia ellen a vb-pótselejtezőn, győzelem a nyolcaddöntőben az olimpiai bajnok dánok ellen, 7. hely a vb-n) bebizonyította: nem csak másodedzőként lehet rá számítani. Ráadásul ismeri a teljes magyar mezőnyt, nem mellékesen pedig, ha nem is jól, de megtanult magyarul.

Bárhogy is döntsön a szövetség, a magyar férfi-kézilabdázás jövőjét a kinevezendő kapitány személye hosszú távon határozza majd meg. Ugyanis olyan szakemberre van, lesz szükség, aki nem kívülről szemléli a dolgokat, nem a pénzért jön egyet kiruccanni Magyarországra, hanem belülről látja a dolgokat, ismeri a közeget – és természetesen szívén viseli a válogatott jövőjét.