A futball dicsőséges-dicstelen bizonytalansága

Szereztünk egy pontot Bukarestben. 1981 óta az elsőt. Rúgtunk egy gólt is. Idegenben a románoknak 1972 után először. Csapatunk a második félidőben tisztán felismerhető szándékot és képességeket is mutatott arra, hogy futballozzon. Ennyi sokak számára elég is volt. A szurkolók egy része már nem is a selejtezőcsoport harmadik, de második helye elérésének esélyeit latolgatta, és népszavazás kezdeményezését fontolgatta a tervei szerint az év végén Berlinbe, a családjához és klubjához, a Herthához visszatérő Dárdai Pál röghöz kötésére. Aztán eljött a kedd, amikor csapatunk a Feröer-szigetek félamatőr, de negyedrészben sem profi együttese ellen kiábrándító, tömegoszlató teljesítménnyel 1-0-s „győzelmet szenvedett”. Máris felerősödtek az „ezt Pintérrel is elértük volna” vélemények, a népszavazási kezdeményezés is elhalt. Valószínűleg azonban csak a finnek elleni meccsig, mert azután – az eredménytől függően – ismét temetünk vagy lakodalmat ülünk.

Reményvesztetten

Kezdjük azzal, miért ne reménykedjünk. Elsősorban azért ne, mert az 1960–70-es évek „Futbóliája”, a „focialista” típusú állam, a tízmillió szövetségi kapitány országa már soha nem jön vissza. Lám, azt az egy szem szövetségi kapitányt is Berlinből kellett hazacsábítani, és csupán három hónapos, átmeneti időtartamra sikerült, de ez csak a jéghegy csúcsa. A hegy maga pedig az elmúlt negyedszázad során elolvadt. Lassan, de biztosan elfogytak a futballozó gyerekek és az utánpótláscsapatok is. Ezzel párhuzamosan – elsősorban Budapesten – eltűntek a pályák is. Fél évszázaddal ezelőtt a magyar fiúgyermekek fociztak a testnevelésórákon, majd suli után letették a táskájukat – nem ritkán csak a téren, kapufának –, és délután életvitelszerűen játszottak tovább. Aki tehetséges volt, „menthetetlenül” nagy egyesületben találta magát – vagy magától jelent meg a toborzón, vagy kiszúrta valaki, a tanára, esetleg egy öreg játékosmegfigyelő szaki –, és mire odakerült, már úgy bánt a labdával, mintha az egyik testrésze lenne.

A rendszerváltás után Magyarországon minden az enyészeté lett. Se pálya, se csapat, se játékos, se edző, se pénz, se hátország. Kiből, miből táplálkozna a magyar futball? A Csányi Sándor vezetésével a közelmúltban felállt új sportági vezérkar ugyan tett és tesz lépéseket e tendencia lassítására, megállítására, esetleg visszafordítására, de az MLSZ-elnök a minap joggal jegyezte meg: „Elkezdődött egy szisztematikus munka, a futballozók száma nyolcvan százalékkal nagyobb, a gyerekek száma megduplázódott, több száz sportpálya épült. De az én tevékenységemet akkor lehet értékelni, ha eltöltöttem tíz évet a sportágban. Ha most valaki azt kérdezi, hol vannak a huszonéves sztárok, a magyar játékosok a topbajnokságokban, akkor azt tudom mondani, kérdezzék meg azokat, akik tíz-tizenöt éve is benne voltak a sportágban.”

Csakhogy a szurkolóknak nincs tíz-tizenöt évük. A modern sportban ráadásul mindennap új hősök születnek – kivéve a mi futballunkat. Mert rejtélyes okból még a véletlen elem is hiányzik belőle: az, hogy akár az ugaron is, mint a gaz, felnőjön a román Hagihoz, a bolgár Sztojcskovhoz hasonlóan, a semmiből egy istenáldotta tehetség, aki mentalitásából eredően is magával ragad egy egész generációt. De nálunk vákuum van. Ott már nem tartunk, mint az albánok, bolgárok, ukránok, hogy vagy kiemelkedsz a sport, a foci révén, vagy megmaradsz talajszinten, ott még nem, hogy német, angol, olasz mintára remek talajú pályákon, jól megfizetett, erre képzett utánpótlásedzők vezetésével cseperedjen egymás után a sok-sok korosztály.

Tehetséges gyerekek és megszállott edzők persze vannak – kézilabdában, pólóban, úszásban, vívásban. Ezért oda viszik vagy irányítják azokat a fiatalokat is, akiknek a mozgásában, a szemében, a gesztusaiban ott a szikra, az aranyérem ígérete. A londoni olimpián szerzett nyolc bajnoki címünk a harmadik évezred elképesztő konkurenciájában döbbenetes bravúr – de részben ezt is a futballunk sínyli meg, mert az a maradékelv alapján működik. Az „igazi” Berki Krisztián világklasszis tornász lesz, a másik Berki Krisztián ellenben néhány éve még az FTC Labdarúgó Zrt. vezérigazgatója volt felsőfokú végzettség és mindennemű vezetési gyakorlat nélkül – pincérként és motorkerékpár-eladóként kezdte.

Reménykedve

Hogy akkor mikor jöhet el a mi időnk? Ha csak egy meccset veszünk, bármikor. És a futball, a legjelentősebb torna is, meccsek sorozatából áll. Csupa nyerhető meccsek sorozatából. Az idén őszi Európa-bajnoki selejtezők erre látványos és biztató példákkal szolgálnak. A feröeri „birkapásztorok” lefocizzák a mieinket, Izland 3-0-ra veri Törökországot, 2-0-ra Hollandiát, Albánia Portugáliában nyer 1-0-ra, Szlovákia Spanyolországot múlja felül 2-1-re. A világbajnok németek kálváriája még tanulságosabb: a lengyelekkel szemben 29:5-ös, az íreket fogadva 19:2-es kapura lövési arányt produkálnak, ez minden más csapatsportban két sima győzelmet garantál. Futballban azonban egy 2-0-s vereséghez és egy 1-1-es döntetlenhez volt elegendő. Mégpedig azért, mert a foci a legesetlegesebb csapatjáték. Egyrészt itt a legkevesebb a gól, és könnyen belátható, hogy ha egyszer, kétszer, háromszor dobjuk fel a pénzt, sokkal kevésbé érvényesülnek a valószínűségszámítás szabályai, mintha hússzor, harmincszor, negyvenszer tennénk. Mint mondjuk vízipólóban, kézilabdában – ott legalább ennyi a szerzett gólok száma. E két sportágban ráadásul az ügyesebb testrész birtokolja a labdát, így az erővel el nem vehető. A jobb játékos akkor és annak passzol, amikor és akinek akar, szabályos eszközökkel leszerelhetetlen. Futballban ellenben minden pillanatban leszerelhető. Hiszen be lehet csúszni, a csatár nyakán lehet – sőt, kötelező – lihegni, Messit vagy C. Ronaldót is körbe lehet venni, ezzel az őrületbe kergetni, hibázásra kényszeríteni. Hozzájuk képest Varga Dénes vagy Görbicz Anita háborítatlan nyugalommal választhatja ki és valósíthatja meg az optimális megoldást. Ezért nincs olyan labdarúgó-mérkőzés, amelyről előre kijelenthetnénk: ezt elveszítjük. Ebből adódóan olyan sem, amelyet eleve megnyertnek tételezhetnénk fel.

Reálisan

Mindezek figyelembevételével a magyar válogatott szereplése megjósolhatatlan a 2016-os Európa-bajnokság selejtezőin. Különösen, mert a soros ellenfelek – görögök, románok, északírek, finnek, feröeriek – között nincs a világelitbe tartozó, de eleve „selejtnek” elkönyvelhető vetélytárs se. Azaz játékosaink napi, pillanatnyi formájától, diszpozíciójától, hitétől, eltökéltségétől függ az eredmény. A magyar sportolóra általában is igaz, hogy azt képes legyőzni, aki ellen lát esélyt a sikerre, akivel szemben nincs mentális hátrányban; a futballban ez fokozottan érvényes. Dárdai Pál tapasztalatlansága dacára – soha nem dolgozott edzőként felnőttcsapatnál – azért is alkalmas szövetségi kapitánynak, mert habitusa és németté vált látásmódja önmagában tágítja a verhető riválisok körét, a játékosok ráadásul hisznek neki.

Ettől persze még elképzelhető, hogy válogatottunk november 14-én az Üllői úton „emberalatti” teljesítménnyel vereséget szenved a finnektől, és Dárdai már másnap visszasomfordálhat a kertek alatt Berlinbe. Összességében mégis úgy gondoljuk, hogy mivel 2016-tól kezdődően 24 csapat részvételével rendezik meg az Európa-bajnokságot, kontinensünk kvalifikációs rendszerében pedig alig több mint ötven csapat vesz részt, olykor-olykor nekünk is lehet helyünk a mezőny első felében.

Már csak a futball dicsőséges-dicstelen bizonytalansága miatt is.