Világot látott erdélyi orgonák

Ha John Lennon annak idején kijelenthette, hogy a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál, akkor mi is elmondhatjuk, hogy Tamás Gábor a nagyvilágban talán ismertebb, mint a csíksomlyói búcsú. A kolozsvári származású énekes kétségkívül az a személyiség, akit elsősorban az erdélyi embereknek nem kell bemutatni. Talán nincs olyan, aki életében legalább egyszer ne halotta volna a Donát úti orgonák című slágerét, és ne tudná beazonosítani az énekest egy fényképről. És mégis: ahogyan a legtöbb, ismertnek gondolt emberrel ez megtörténik, néhány dalon, történeten kívül szinte semmit nem tudunk arról, ami a reflektorok fényei mögött történt vagy történik vele.

Örökzöldek, traumák, emberek

A nem kevés fehér folt kiszínesítéséhez járul most hozzá Szucher Ervin, lapcsaládunk újságírójának életútinterjúja Tamás Gáborral. A beszélgetések nagyjából két évig tartottak: néha a világháló segítségével, máskor a művész személyesen vallott megkapó őszinteséggel életéről. A szerző és a „szenvedő fél” ugyanakkor több ezer újságcikket és fényképet lapozott át, hogy a történet kerek legyen. A művész – Szucher Ervin elmondása szerint – hálás interjúalanynak bizonyult, hiszen nemcsak énekelni, de mesélni is nagyon tud. A kényelmetlen kérdések elől sem tért ki – nem úgy, mint a politikusok –, és a földön (Stockholm, Marosvásárhely, Budapest), vízen (hajón), égen (repülőn) elmondott történeteket élvezet volt hallgatni és leírni – mondta a kötet szerzője, aki immár negyedik könyvénél tart.

Rajongói számára talán mindig is egyértelmű volt, hogy Tamás Erdélyben, Kolozsváron született, aztán valamikor a 70-es években elhagyta Romániát, és Svédországban telepedett le. Ám a miértekre bizonyára csak kevesen tudnának válaszolni. Mert nyilván a színpadról nem mesélte el távozásának történetét, sem azt, hogy miért nem tért vissza. Kalandos volt már maga a távozás – miután a televízió akkori vezetője megpróbálta rávenni arra, hogy kollégáiról „énekeljen”, Tamás Gáborban megérett az elhatározás, hogy innen mennie kell. Két iróniát is tartogatott számára a sors: a Szovjetunión keresztül sikerült távoznia a szabad világba, ahol a körülmények és tehetsége úgy hozták, hogy emlékezetes karriert építhetett, és pontosan születésnapján, 1976. május 31-én ülhetett fel a kifürkészhetetlen jövő felé tartó vonatra. A beszélgetésekből kiderül az is, hogy negyven évvel ezelőtt az új haza megválasztásának, Svédországnak, egészen prózai okai voltak. Megismerhetjük ugyanakkor a gyerek Tamás Gábort, barátait, első lépéseit a zene terén, kirúgását az iskolából, munkatársait, együtteseit, családját és megannyi mást, ami emberközelbe hozza a művészt. Mert a ragyogáson túl is van élet, és a legszebb dalok is kemény munka eredményei. Megismerhetjük a legnagyobb slágerének, a Donát úti orgonáknak a történetét is, amelyről Tamás Gábor a könyvbemutatón bevallotta, eleinte nem szerette, nem érezte meg benne a bekövetkező nagy sikert. Pedig ma már bárhol lép fel a nagyvilágban, rajongótábora vele együtt énekli George Sbarcea és Imrédy Géza dalát. Ahogyan Tamás Gábor kisebb meglepetésére a Felvidéken például a közönség vele együtt dúdolja a Hargitáról szóló számokat is. Természetesen vannak a művész életében soha le nem vetett traumák is, de a zene és az emberek szeretete minden nehézségen túllendítette az énekest.

Mátyásnál, a csúcson

Karrierje csúcsának a 2014-es Kolozsvári Magyar Napokon történt fellépését tekinti, amikor a kincses város Főterén mintegy 25 ezer ember énekelte vele együtt az örökzöld vagy újabb keletű dalokat. Ennél szebb ajándék nem is kellett az élettől, hiszen ott elérni a művésznek a legnagyobb sikert, ahonnan majd’ fél évszázada útnak indult – talán ez minden alkotó ember álma. Szerethetjük vagy nem Tamás Gábor egyéniségét, művészetét, dalait, de azt el kell ismernünk, hogy – a kötet előszavát író Szász István Tast idézve – „ő a szolgálat szelleme”. Hiszen számára a magyarság szolgálata az egész világra kiterjedt, neve, és ezáltal Erdély is, egészen egzotikus országokban is ismertté vált. A dedikálással egybekötött könyvbemutató végén Tamás Gábor díjat vehetett át Széman Pétertől, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnökétől, amellyel az erdélyi magyarságért végzett tevékenységét ismerték el.

A Csak a szívünkben nem száll az idő címet viselő és remek képanyaggal ellátott kötet a Világhírnév kiadónál jelent meg.