Szilágyi István, a rejtőzködő író

Szilágyi István
Kolozsváron született 1938. október 10-én. 1956-ban érettségizett Szatmáron, kitanulta a mozdonyszerelő-géplakatos szakmát. 1958-tól a kolozsvári egyetem jogi karán tanult, 1963-ban szerzett jogi diplomát. Az Utunk munkatársa, majd 1968–1989 között főszerkesztő-helyettese. 1990-től a Helikon főszerkesztője. Novellákat, elbeszéléseket, regényeket ír.
Első nagy sikerű könyve 1975-ben jelent meg Kő hull apadó kútba címmel, és a legkülönbözőbb iskolákhoz tartozó irodalmárok egyöntetű elismerését vívta ki. Nagy figyelmet keltett 1990-ben az Agancsbozót című monumentális, 700 oldalas regénye is.
A 2001-ben megjelent Hollóidő című regénye a hetvenes évekbeli sikerhez hasonlót váltott ki. Ez a regény a török hódoltság idején játszódik, egy távoli kor eleven hétköznapjait, szerelmeit, hadi kalandjait, rémségeit jeleníti meg. Egyszerre veretes és bámulatosan hajlékony, sokszínű nyelv, amely megrendülést, humort és iróniát egyazon könnyedséggel, szépséggel közvetít, mesél és magával ragadja az olvasót, hogy a távoli kor emberének lélegzetvételében a sajátjára ismerjen.
2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Számtalan elismerése mellett 2001-ben kapott Kossuth-díjat. 2014 óta a Nemzet Művésze, 2017-ben Príma-díjjal tüntették ki.

Kő hull apadó kútba (részlet)
„A kötélverők: mikor és kik vertek még olyan kötelet – hány hold kenderből, az is följegyezve –, mely kétszer érjen föl a toronyablakig? De megbírta ám az új harangot, pedig annál tán nincs is nagyobb. A kovácssegéd unokáinak meséli majd, hogyan kalapálták össze mesterével a csigás felvonószerkezetet. És a minden rangú-rendű emberek, míg élnek, emlékezni fognak, hogyan húzták a kötelet, miközben a harang a toronyablak felé emelkedett. A szájukat tátó gyerekek, a bólogató presbiterek ebben az ökrösen vonuló, kötélhúzó ünnepségben s e toronybámuló áhítatban egyaránt részesek.
Hogyan is jajdulhatott volna fel Szendy Ilka, amikor az egyik ökrös ember kezében az ostor véletlenül hátrafele is ütött és a szíj megtérő vége neki a vállát érte. Ilkának úgy rémlett, szétfeslett az ütés helyén a selyemruha. Lopva odapillantott, de az ostorhegy nyomot nem hagyott. Aztán meg attól rettegett, netán bőre hasadt föl, és a seb mindjárt átvérzi a ruha selymét, úristen, mi lesz? De ha nem is vérzik az ütés nyoma, vajon az arca nem rándult-e a fájdalomtól, és ha igen, látták-e sokan? Hiszen itt fenn mosolyogni kell. Az szerencséjére eszébe sem jutott, hogy érheti még az ostor – talán arcát, karját, mellét is –, míg felérkeznek a templomig. És arra se gondolt – bár jóval később egyszer még fölsajdult emlékezetében ez a pillanat –, hogy esetleg a többieket is érhette ostorcsapás. Ki tudja, talán valamennyiüket elérte akkor ott a hajcsárok ostora. Lehet, azért is állították őket oda.
De Szendy Ilka akkor még nem gondolt arra, hogy valamiben is – éppen fájdalomban? – osztozkodhatnék valakivel. Úgy érezte, az ostor, bár tilalmat szegett, neki ezt valami oktalan oknál fogva nem szabad kiszolgáltatnia. Amikor a szekérről végre leszállhattak, s a dalárda újból rázendített, ő édesanyjába karolva bámulta, mint indul meg lengve fölfele a harang sokmázsás fémpohara.
Olyankor, amikor a jajdoni főtér gránitkockáin e régi társzekér kerékabroncsai szikráznak, nehéz elhinni, hogy ugyanezeken a köveken máskor mindenféle vásáros népek szekerezzenek. Fatengelyes, zörgő járműveken bocskoros, csizmás, gubás, kucsmás emberek, kiknek nem dereng ábrázatán, mint a harangkísérő óraláncos mesterekén, borral telt üvegkancsók veres szövétneke. De míg a zörgő, apró lovas szekereknek csupán vásári állomás Jajdon, az agyonvasalt társzekérrel ugyan ki merné elhagyni a város határát? Sárba, porba süllyedne, harasztba, ingoványba veszne. Ám a vásáros szekerek gazdái egyszer csak arra szánták el magukat, hogy törékeny járműveikkel a tenger habjának nekivágjanak.
 Tárnás, gyáras Amerikába készülődött a fél vármegye parasztja: gyarapodni, elveszni, láncnyi földrevalóval megtérni valaha. A jajdoniak 20eleinte csak a fejüket csóválták, de később titokban talán irigyelték kapásaik vakmerőségét, azt, ahogyan ezek bíznak idejükben, gyertyánerejükben, sokszoknyás asszonyaikban, gyermekeikben; hiszen úgy vágnak neki a nagy útnak, mintha csak lóabrakolásnyira hagynák itt megyéjüket. Mi a bajuk ezeknek, nem töltöttünk a poharukba törkölyt, nem szeltünk nekik kenyeret vásáros hajnalokon? Majd a végén fiákert fogadunk nekik, hogy az állomásra batyujukat kivigye. Hogy csak a konyháig engedtük őket? – a fináncot odáig se. Szobáink küszöbét a magunkfajtán kívül csak a doktor lépheti át meg az úrvacsorával a tiszteletes.
Képtelenség volt jajdoni ésszel fölérni, mi késztetheti arra a falut, hogy hónapokig éhezze a hajójegyet. Szendy Ilka egyszer, sok esztendővel a harangkísérés után, arra gondolt – a kivándorlás akkor tetőzött –, hogy abban a vonulásban elképzelhetetlenek voltak falusi emberek.”