Mindörökké bábszínház – de hogyan?

Hetven év bábtörténetét mutatja be az a kiállítás, amely szeptember 30-án nyílt meg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. A Mindörökké Ţăndărică (Perpetuum Ţăndărică) című tárlaton az 1945-ben alapított bukaresti bábszínház történetébe is bepillanthatunk.

Mindössze három hétig látható a bukaresti bábszínház tárlata, amely Bukarest, Gyulafehérvár, Galac, Buzău, illetve néhány külföldi, kínai és horvátországi állomás után eljutott a kincses városba is. A Szépművészeti Múzeum három-négy termébe elosztott tárlat a romániai (bukaresti) báb- és a bábszínészet 70 éves történetét, ikonikus előadásainak hangfelvételeit, illetve a közelmúlt látványterveit hivatott bemutatni a sajtóközlemény szerint. A kiállításon helyet kaptak az elmúlt hetven év meghatározó előadásainak szereplői – boszorkányok, királylányok, s a teljes állattartásuk, kutyák, macskák, farkasok, lovak, megannyi szemet gyönyörködtető kis- és nagyalakos báb, gyönyörű kivitelezésben.

Mint a bukaresti bábszínház igazgatója, Călin Mocanu elmondta, a bábok jegyzékbe vételének és restaurálásának ötlete jó tizenegy éve már felmerült, megvalósításukra azonban mindössze hat éve sikerült anyagi fedezetet találni. Ennek a projektnek az eredményét láthatja most a kolozsvári közönség. A bábszínház a legrégebbi előadó-művészeti forma Románia területén, tudjuk meg az igazgatótól, mint ahogy azt is, hogy az idén 70 éves bukaresti intézményt képzőművészek alapították egykoron, ezért első bábelőadásaik a Comedia dell’Arte lokalizált változatai voltak, illetve állandó mozgásban lévő képzőművészeti közegek ábrázolásai. A bábszínház hírnevét öregbíti, hogy fennállása óta olyan nagy nevek rendeztek ott, mint Liviu Ciulei, Kovács Ildikó vagy az erdélyi színházakban ma is dolgozó Silviu Purcărete és Victor Ioan Frunză.

Mocanu ugyanakkor azt is kiemelte, ahhoz, hogy a képi világra fogékony gyerekek érdeklődését felkeltsük a bábok világa iránt, figyelnünk kell a gyerekek szórakoztatására. „Játékra készen, kutatva valami után, barátkozásra nyitottan” – ehhez a Bánffy Palota ideális helyszínnek is bizonyulhatna, feltéve, ha a szervezők is kihasználnák a tér adottságait.

De legnagyobb sajnálatomra nem tették, ott jártunkkor a sajtóanyagban beígért hangfelvétel sem hallgatható meg, s a patinás épületben nyoma sincs annak a játékos, elvarázsolni, elbűvölni akaró hangulatnak, ami lényege – lenne – egy ilyen típusú kiállításnak. A teremfelügyelő hölgyek szigorú tekintetétől övezve, a padló recsegéséért is elnézést kérve vonulunk be: mindent a szemnek, semmit a kéznek típusú, statikus kiállítással találkozunk, sehol egy interaktív mesesarok, de még fotók sincsenek, ahol nyomon követhetnénk, hogyan is néztek ki a bábok, amikor „éltek”, meséltek. Mindössze az előadások címei, a bemutató időpontja, illetve a rendező neve tűnik fel a kis cetliken, mögöttük felaggatva a valóban imponáló bábanyag, a maga monumentalitásával és történeti hozadékával.

S miközben próbálom elmagyarázni a gyereknek, hogy milyen nehéz ezeket a bábokat úgy mozgatni, hogy valóban élőnek tűnjenek, hogy egyszerre kell tudni mozgatni kezüket, lábukat, fejüket, hogy hangot is kell adni nekik, életet kell beléjük lehelni. Rájövök, mindez csöppet sem érdekes számára: hiszen nem tudja kezébe venni, mozgatni, beszéltetni a királylányt, nem tudja, mennyire félelmetes a boszorka, hogy harap-e a kutya. Számára ezek csak amolyan „tiltott”, „ne nyúlj hozzá” tárgyak, akikkel ő szívesen barátkozna. És a játék ezúttal sem rajta múlik.