Mindenki büszke lehet a Mindenkire!

A Kaliforniai álom (La la land) stábja már épp belekezdett a köszönőbeszédekbe a színpadon, mire kiderült, a Holdfény az idei legjobb film a bizottság döntése alapján.

Bár Damien Chazelle musicalje tizennégy jelöléssel vágott neki a gálának – korábban a Titanicot jelölték ugyanennyi kategóriában –, végül hattal tért haza. Korábbi kritikánkban megfogalmaztuk, elsősorban a filmzenei és technikai díjakat vihetik el a film készítői, amelyet a díjátadó nagyjából igazolt is. A legjobb operatőri munkát valóban Linus Sandgren végezte a jelöltek közül, ugyanígy a legjobb látványtervért járó elismerést is a Kaliforniai álom érdemelte ki.

Ha az olykor unalmas, kitalálható dallamváltozás miatt nem is, a filmnek szükséges energialöketet adó dzsesszdisszonanciákért kaphatta meg Justin Hurwitz a legjobb filmzenéért járó aranyszobrocskát. Azonban az nem volt kérdés, hogy a Justin Hurwitznek, Benj Paseknek és Justin Paulnak köszönhető elegáns, fülbemászó betétdal, a City of Stars (Csillagok városa) lesz a legjobb filmes dal.

Bár Emma Stone játéka energikus, bájos és megnyerő, láttunk már tőle megnyerőbb alakítást is (például az Oscar-díjas Birdman Samjeként), a bizottság mégis neki ítélte a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Damien Chazelle harminckét évesen a legfiatalabb rendező, aki Oscar-díjat kapott: a musical körítéstörténete agyonrágott hollywoodi mese ugyan, és a szövegkönyv közhelyes szerelmi vallomásaitól néha inkább elfordulunk a mozivászontól, de a konfliktus többsíkú megoldása pozitív csattanót kölcsönöz a filmnek. Minden hibája ellenére a maga műfajában látványos musicalt rendezett Chazelle.

Újabb magyar alkotásra lehetünk büszkék

Hajlítható vonalzó-karkötő, műanyag hajpánt, emeletes tolltartó, gyermeki őszinteség, bátor barátság – ezekről és az őszinte együttműködésről, összefogásról szól Deák Kristóf 25 perces kisjátékfilmje, a Mindenki (Sing), amely a kilencvenes évek hangulatával fűszerezi az alapkonfliktust. A főszereplő, Zsófi új iskolába kerül, ahol hamar barátot szerez. Az intézménynek ugyanakkor van egy országos szinten elismert gyerekkórusa, az énekelni szerető Zsófi pedig be is kerül a csapatba. Az első alkalommal kedvesnek, megértőnek tűnő fiatal kórusvezető Erika néni azonban nem szereti énekeltetni azokat a gyerekeket, akiknek nincs tökéletesen selymes, angyali hangjuk, így Zsófinak is tátognia kell. A kérdés a következő: valóban negatív figurának tekinthető-e a karvezető, hiszen – ha némán is, de – helyet enged a kórus soraiban az általa kevésbé tehetségesnek tartott gyerekeknek is? A kiskorút azonban nem a feltétlen győzelem hajtja, hanem az igazságosság és a barátság, ezekkel pedig olykor a legyőzhetetlennek tűnő felnőttekkel szemben is érvényesülhetnek a kicsik. A rendező is a csupa igazság, ártatlanság és őszinte baráti erő képviselőinek ajánlotta filmjét, amikor a 89. Oscar-gálán győztesnek hirdették ki a rövidfilmek kategóriájában: a gyerekeknek.

A rasszistázók kedvéért?

Képzeljük el, hogy fekete férfiként születünk, amely eleve hátrányt jelent a hatvanas évek óta csak keveset enyhült rasszista világban, de ez a férfi szegény család sarja, füvező anyja mellett Miamiban él, és mindennek a tetejében meleg is, a kérdés: hogyan tud ennyi hátránnyal érvényesülni az életben egy osztálytársai által csúfolt, visszahúzódott kisfiú? A Holdfény többek közt ezt a kérdést boncolgatja, amelyért a legjobb film díját kapta idén. Az elfogadás, a törődés, a szeretet, a kommunikáció hiányának feszültségére épülő képkockák pergése során szép lassan felnő előttünk a főhős: Kicsiből Chirón, Chirónból pedig Fekete (Black) lesz – a karakter pozitív értelemben túlnő a három életszakaszt megformáló színészeken valami magasabb, kifejező figurává. Költői, finom mozgásokra épült képek viszik előre a cselekményt a főszereplő belső konfliktusával szoros kapcsolatban, nem feltétlen a homoszexualitást vagy a feketék nehézségeit hangsúlyozva, hanem azt a kérdést boncolgatva, hogy könnyebb-e megfelelni az elfogadott embertípusok valamelyikeként, vagy harcolnunk kellene saját, egyedi önmagunkért. Nemcsak a fődíjat vitte haza a Holdfény, hanem a legjobb adaptált forgatókönyvét is, a drogdílert és pótapa figurát alakító Mahershala Ali pedig a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskával lett gazdagabb.

A legjobb eredeti forgatókönyv díját olyan történet kapta, amelyben a báty halála előtt kisfia nevelését öccsére bízza, ezzel pedig Lee-t, a fiatalabb testvért régi szülővárosába, régi ismerősök közé és egy hátrahagyott életbe kényszeríti vissza, amely rögtön a gyász feldolgozásának feladatával kezdődik. A Lee-t játszó Casey Affleck – Ben Affleck testvére – alakításáért a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést kapta meg.

Az Oscar-gálát és a bizottság döntését számos alkalommal érte kritika, mert túl ritkán méltatnak fekete színészt, illetve színesbőrűekről szóló alkotást, a bizottságban is fehérek ülnek. Úgy látszik, a díjakkal és a jelölésekkel is igyekeztek idén azok kedvére lenni, akik a túl fehérnek nevezett Oscar ellen harcoltak. A Denzel Washington rendezésében és főszereplésével készült Fences című drámával Washington – számos kritikus szerint – teljes erőbedobással hajtott az Oscarra. A már kétszer aranyszobrocskával kitüntetetett színész harmadszorra rendezett: az ötvenes években játszódó cselekmény egy fekete családfő körül forog, aki a rasszista amerikai társadalom ellenére keservek árán, de profi baseballjátékossá növi ki magát, és fiára is ugyanezt az életutat erőltetné rá, hogy a gyermek az apánál is többre vigye. A feleséget játszó Viola Davist idén a legjobb női mellékszereplőnek választották. Bár több kategóriában is jelölték, a szintén színesbőrű főszereplőkkel készült A számolás joga végül nem kapott egyetlen díjat sem annak ellenére, hogy számos társadalmi kérdést boncolgat: ha fekete vagy, ráadásul nő és a hatvanas évek Amerikájában élsz, nem lehetsz elég okos ahhoz, hogy a

NASA-nak szüksége legyen rád. Pedig az egyre fejlődő orosz űrtechnológiához muszáj felzárkózni, a megoldás pedig három fekete nő számítógépes sebességgel működő agyában rejlik.

Az iráni film nem csak Cannes-t győzte meg

A fantáziaelemekkel és pszichopata figurákkal megtűzdelt akció kevert műfajával kevesen tudnak azonosulni. Ezért az Öngyilkos osztag is kapott hideget-meleget a bemutatón. A smink és frizura alaposságával azonban nem vitatkozhatunk, számítani is lehetett rá, hogy a három művész megkapja értük az idei legrangosabb filmes amerikai elismerést. Bár a legjobb jelmezért adott Oscarért nagy eséllyel a Jackie ruháinak tervezője indult, a bizottság végül mégis Colleen Atwood, a Harry Potter előtörténeteként ismert Legendás állatok és megfigyelésük jelmeztervezője mellett döntött. Nem okozott meglepetést az animációs filmek kategóriájában nyert Zootropolis–Állati nagy balhé című digitális rajzfilm, amely olyan ideális világban játszódik, ahol a legkisebb egér is békében megfér a legnagyobb testű ragadozók mellett.

Az idegen nyelvű filmek között a karrierje során számos rangos nemzetközi elismerést szerzett iráni rendező, Ashgar Farhadi Az ügyfél (The Salesman) című alkotása lett. A háború szétrobbantja a házakat, de vajon mi üt akkora rést a házasságon, hogy a pár egyre inkább eltávolodik egymástól? A modern Teheránban egy házasság szétesését meséli el Farhadi filmje nem az ilyenkor megszokott drámai témanagyságokra fektetve a hangsúlyt, hanem egy biztosnak hitt intézmény felbomlása miatti egyszerű emberi következményekre: bosszúvágy, szégyen, intimitás.

Említésre méltó a legjobb hangvágásért járó szobrocska is, amelyet Sylvain Bellemare kapott az évtized egyik legjobb sci-fijében kifejtett munkájáért, az Érkezésért (Arrival): az idegenek ismeretlenségét hangsúlyozó, nem túlcsorduló ködkürthangok és a feszült csend váltakoznak a főszereplő belső konfliktusképeinek ritmusára libabőrt okozó hatással.