Mikor Csíkot meghallgattam...

Négyes minőségben találkoztam a közelmúltban a Csík zenekarral. Először televíziós műsorvezetőként, közel egy órán át társalogva a Csík három tagjával (Szabó Attila hegedűs, Kunos Tamás brácsás és Makó Péter fúvós hangszerek). Másodszor mint koncertlátogató, néző-hallgató az október 15-i kolozsvári lemezbemutató fellépésükön. Harmadszor televíziós szerkesztő-riporterként beszámolót készítettem az említett koncertről. Negyedszer pedig mint lemezhallgató családtag, akinek felesége – a hallgatólagos beleegyezésemmel – két naponta legalább egyszer lejátszóba teszi és leforgatja a banda legfrissebb albumát. Talán már unhatnám is, de higgyék el, nem unom.

Nem unom, mert nem lehet. Emberként vidámak, sallangmentesek, kommunikatívak és nem utolsósorban céltudatos, alaposan felkészült, sokoldalú, nyitott gondolkodású zenészek. Ideális interjúalanyok, felüdülés volt velük műsort készíteni, általuk megtudni valamit a zenekar kulisszatitkaiból, mindennapjairól. Beszéltek a táncházhoz fűződő kapcsolatukról, arról, hogy a mai napig megmaradt a hiteles népzenéhez való vonzódásuk. De szóltak arról az időpontról is amikor eldöntötték: márpedig ők koncertzenekarként fogják meghatározni önmagukat, nyitnak mindenféle zenei irányzat felé, hagyják, hogy ami megihleti őket – klasszikus muzsika, könnyűzene, blues, dzsessz, költemény – nyomot hagyjon a repertoárjukban és valamilyen módon szolgálja a népzene népszerűsítését. Mert nincs lemezük, fellépésük vegytiszta folklór nélkül, és aki esetleg más alkalommal orrát fintorgatva fordulna ki az ajtón egy népzenei koncertről, esetükben ott marad, meghallgatja, élvezi ezt a muzsikát is. Mert igényes, értékes, ami lejön a színpadról, a korongról.

Amit szívedbe rejtesz – ez a címe a Csík zenekar 11. albumának. Olyan korong, amely az oly sokak által már ismert és kedvelt irányzatot folytatva tartalmaz „tiszta” népzenét: virtuóz, telt hangzású szászcsávási dallamokat, táncra csábító palatkai rendet vagy kelet-magyarországi új stílusú népdalcsokrot. Van benne bluesból, dzsesszből, kalotaszegi keservesből, hajnaliból, csárdásból és legényesből egybegyúrt egyveleg (Erzsébeti szvit...Kalotaszegről), szaxofonon megszólaltatott oláhos dallam (ahogy az Makó Péternek tetszik!), moldvai népzenével feltöltött Hobó Blues Band sláger (Mesél az erdő), alternatív rockmuzsika (Zár az égbolt). Tizenkettő van belőlük, tizenharmadiknak (sorszám nélkül, talán babonából) egy ráadás: Presser Gábor jól ismert szerzeménye, az Egyszer Rúzsa Magdi tolmácsolásában, a Csík zenekar kíséretével. Így is gyönyörű.

A sokszínű kavalkádból mégiscsak kiemelnék egy darabot, amelyről maguk a zenészek is bevallották: kissé kakukktojás eddigi pályafutásukban. Ezidáig ugyanis talán egyetlen alkalmuk kínálkozott külön a zenekar számára, idegen szerző által komponált darabot lemezre játszani. Nos, az új korong Adagio swingissimo című száma – Lakatos Róbert és Csík János szerzeménye – egy Bach-szólószonátából és kalotaszegi népzenéből ötvözött motívum- és dallamsorokból, barokk fugákra jellemző liánszerű egymásba fonódással tovahömpölygő, sodró erejű szerzemény. Magasba emel, majd a földre ránt, szárnyalásra késztet, hogy aztán lábdobogtatásra, lábcsavarintásra buzdítson.

Szívbe rejthető, szívbe zárható ez az új lemez, de csak hogy onnan bármikor elővehető legyen újbóli és újbóli meghallgatásra. Azt mondták – félig meddig hitvallásként –, az a zenekar célja, ne a hangszerük sírjon, hanem aki hallgatja. No de sírni, ugyebár, örömünkben is lehet...