Mentés lélekkel

Az erdélyi író-újságíró, Csinta Samu magasra tette a mércét, amikor az elmúlt évben az erdélyi arisztokráciáról írt kötetével előrukkolt. Szellemes nyelvezetével, a téma iránti érzékenységével, igazi szellemi élménnyel lepte meg az olvasót. Meglepetésként hatott, hogy már az év első felében egy újabb könyvbemutatóra küldött meghívót: A lélekmentő címre, Kallós Zoltán első kilencven éve alcímre hallgató könyvet tárta az érdeklődők elé.

Első gondolatom: bátorság kell egy élő legendához utat törni. Ebben a kiadó, a Hagyományok Háza gyámolította, Csinta elmondása szerint olyan rövid határidőt kapott a kézirat leadására, hogy nem sok ideje maradt a „vacillálásra”. Sportújságíróként szerzett kurázsijára tényleg szükség volt: egy olyan ember elé tartott mikrofont, aki ezrek megszólaltatásával vonult be a magyar zenetörténetbe.

A szűk időt a krónikás jól használta fel, egy tartalmában és külcsínben is igényes művet vehettünk kézbe május elején az egykori Budai Kaszinóban. A szerző tematikailag először Kallós Zoltánnal való beszélgetésre támaszkodik, majd a zászlóvivők, a tanítványok vallomásai következnek, ezt követően ismét Kallósra fókuszál.

Jóllehet a Kossuth-díjas tudós életútja közismert, a könyvet mégsem lehet letenni. Ahogy Puskin Anyeginjét Belinszkij az orosz élet enciklopédiájának nevezte, úgy illik a hasonlat a kötetre és a háború utáni román valóságra. A kihelyezések, a besúgóhálózat világában a túlélési vágy, a „modus vivendi”, az alkotni vágyók ravaszkodásai mind a kor szülte kényszerek voltak, amikor a sártengerből titokban kellett kimosni az aranyat. Kallós mégis a nehézségeknek is köszönhette, hogy például Moldovában, az Isten háta mögötti helyeken talált kincsekre, s tanítói állása a gyűjtéseiben is hasznosnak bizonyult. Elvetette a búzát, amelynek termését a táncházmozgalomban vagy a Fölszállott a páva versenysorozatban lehetett learatni.

A szakma hazai elitje idejében felismerte Kallós értékeit. Apám néprajzkutató volt, így a leírt nevek és történetek sem voltak számomra ismeretlenek. Az erdélyi gyűjtő Kodályhoz fűződő kapcsolata immár történelem, s az olvasás közben magam előtt látom Domokos Pál Pétert, Gunda Bélát, Erdélyi Zsuzsannát és Andrásfalvy Bertalant. Egykori munkámra, a Hungarotonnál eltöltött éveimre is emlékeztetnek a sorok. Akkor találkoztam először Kallós Zoltánnal, amikor híres lemezeinek a Kallós Zoltán kedves dalai és a Vágják az erdei utat és az Észak-mezőségi magyar népzene négylemezes albumának megjelenése felett bábáskodhattam.

Az értékek mellett egy-két megjegyzést is megosztok az olvasóval. A neves erdélyi néprajzkutató, F. J. két helyen is – nem a szeretet hangján – a teljes neve kiírásával szerepel a kötetben. Ismerve a néprajzos társadalom mindenkori megosztottságát, az igazság keresése nélkül, ildomosabb lett volna kezdőbetűvel jelölni a már elhunyt, jelentős életművű tudóst. Másik megjegyzésem a hálás tanítványok fejezeteihez kapcsolódik, van, amelyikben az olvasó sokszor elveszlődik a nevek tengerében, akik viselőire talán Erdélyben még emlékeznek, az anyaországi olvasóknak javarészük ismeretlen.

A könyvet páratlan képanyag teszi hitelessé, a családi képek után az életút állomásait, barátokat, emlékeket gyűjtötte csokorba a képszerkesztő. Itt is van egy kedvencem: a templomba menő keresztelősök Bogártelkén. A színes felvétel kifejezi az egész könyv filozófiáját: a koszlott zsindelyes ház mellett a poros úton gyönyörű népviseletbe öltözött lányok serege vonul.

Mindenkinek ajánlom Csinta Samu művét. Az igényes külső, a címben szereplő lélek szó – így pünkösd táján – első pillantásra vonzóvá teszi. Nyelvezete gördülékeny, szerkesztése gondosan felépített. A végére érve elgondolkozom, mi lett volna, ha a zord megrendelők időt is hagynak a könyv megírására?...