Magyar művészek Japánban: a Magyar Állami Népi Együttes a Távol-Keleten

A kezdet tehát nagyon jól sikerült, e fellépéssorozat hozadékaként Pálfi Csaba koreográfust felkérték táncot tanítani, majd feleségemmel, Semperger Ilonával, az Együttes örökös tagjával együtt 1977 őszén először hívtak meg minket a felkelő nap országába. Minden bizonnyal helytálltunk: ezt követően harminchárom éven keresztül oktathattunk Japánban.”

Sárosi Bálint Bejárt utak című – önéletrajzi ihletésű – könyvében emlékezik egyik Japán útjára: „A nyolcvanas évek közepe táján még egy alkalommal voltam Japánban. Az Állami Népi Együttes kiváló cigányprímását, Berki Lászlót az együttes cigányzenekarának nyolc tagjával kísértem Tokióba. Az volt a feladatom, hogy mielőtt a zenekar országszerte koncertkörútra indul, közreműködésével nagyszámú közönség előtt bemutassam a cigányzenekar múltját, játékát, repertoárját, improvizáló technikáját, ami szép sikerrel meg is történt. Meglehet, hogy ennek a koncertnek is szerepe volt abban, hogy Zenei anyanyelvünk című könyvem 1994-ben Tokióban japán nyelven is megjelent.”

A népzenekutató több mint három évtized távlatából így emlékezik az ottlétre:

Gera Attila, a Magyar Állami Népi Együttes zenekarának fúvósművésze 1998-ban került a társulathoz, s 2000-ben a Japánba utazó csapat tagja lehetett. Életének meghatározó élményére így emlékezik: „Fiatal, pályakezdő népzenészként lehettem egy nagyszabású turné részese, mintegy bedobtak a mélyvízbe. Akkoriban az Együtteshez három zenekar – két népi, a Galga Zenekar és a Major Zenekar, s egy cigánybanda – tartozott. Jómagam a Major zenekarban játszottam, s akkor csatlakozott hozzánk egy nagyon tehetséges ifjú muzsikus, Pál István Szalonna, aki később a Népi Együttes egyik meghatározó tagjává vált.

A repertoáron a Táncos magyarok című produkció szerepelt: ez a tánctörténeti összeállítás a historikus táncoktól kezdve mutatta be kultúránkat, s az utolsó részben a táncházmozgalom is modern formában kapott helyet. Szívesen emlékszem a déli szigeteken való utunkra, hiszen számos helyszínen nemcsak magyarok nem fordultak meg addig, de a külföldiek is ’fehér hollónak’ számítottak. A fogadtatás mindenütt példás volt, hiszen a magyar és a japán kultúra között sok a közös vonás. Ráadásul, számos magyar művész már megalapozta a magyar néptánc és népzene hírnevét, így nyitott kapuk vártak minket. Igen, jutalomjáték volt ottlétünk mindannyiunk számára, ráadásul személy szerint nemcsak zenészként állhattam helyt. Ennek előzménye, hogy korábban a békéscsabai Balassi Táncegyüttes tagja voltam, s mikor Sebő Ferencben, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjében ez tudatosult, egy számban táncolnom is kellett, majd fogtam a tárogatót, s visszaváltoztam zenésszé.”