Kötetbe foglalt újságírói korrajz

Lebukásom története
Bizony, lebuktam. A dráma okozója pedig az átkozott cigaretta volt. 2011 történelmi évnek bizonyult, amikor is kicsiny szerkesztőségünk tagjai felváltva, nagyjából kéthavonta összecsomagolták cókmókjukat, és elindultak néhány napra világgá, hogy adatokat gyűjtsenek a lapunk által megjelentetett Európai autonómiák című melléklethez. Szép és hasznos utak voltak ezek számtalan élménnyel, találkozással tarkítva, érdekes tapasztalatokkal fűszerezve. Uniós tagország vagyunk, a határok nyitottak, manapság az utazás – országúton vagy a levegőben – csupán akarat és pénz kérdése. Helyesebben: már ahol az. Ugyanis nem minden unió, ami Európa. Valamikor az év elején határoztuk el, hogy felkeressük a Moldáviában található Gagauz Autonóm Területet. Ami amolyan ruszki–gagauz Székelyföld a Prúton túliak vérző szívében. A román–moldvai határon az embert olyan érzés keríti hatalmába, mintha 25–30 évet zuhant volna vissza az időben. Arra emlékeztet, amikor például a román-magyar határon, hóban, esőben, napsütésben órákig szobrozott a turista, az egyenruhások pedig féloldalasan méregették, vajon mit rejteget batyujában, kocsijában, ingében, gatyájában. Az ember már kilométerekkel a határ előtt egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát akkor is, ha semmi dugdosnivalója nem volt. Arrafelé „csupán” annyi gondunk volt – azon túl, hogy kirámolták a gépkocsit, és áthatóan tanulmányozták csomagjainkat –, hogy iratokkal kellett bizonyítanunk, mit keresünk Moldávia felségterületén, és pláné mi célból akarunk mi Gagauziában látogatni. A gagauzokról elég most annyi, hogy kis nép létükre is nagyot alkottak – a sok duma helyett cselekedtek –, és minden rémhírrel ellentétben nagyon kedvesen viszonyultak az idegenekhez; főleg miután megértették, mi a különbség a román és a romániai magyar között. Ezek után már magas rangú vendégekhez illően, a kormányzó saját kezűleg főzött nekünk kávét, és testőrt is adtak mellénk, nehogy a Kennedyek sorsában osztozzunk. Visszafelé azonban bonyolódtak a dolgok. Ki ne tudná, hogy az unión kívül rekedt országokban a dohánytermék rém olcsó, csempészik is becsületesen az erre szakosodott polgárok. Ketten voltunk akkor úton a főszerkesztőmmel, róla tudni kell, hogy mélységesen megveti a cigarettát. Komrátban, a gagauz fővárosban előre érdeklődtünk, hány csomag vihető át a határon, jót akaró vendéglátóink bizonygatták, húsz. Felpakoltam magam húsz csomag cigarettával Komrátban, Kisinyovban még vettem hozzá húszat, gondolván, felét áthozom én, felét a nemdohányzó főnököm, így a legalitás keretei között maradunk. A határnál kiderült, valóban húsz hozható át. Húsz szál cigaretta… Minálunk a megengedett mennyiség negyvenszerese volt! A nagy hasú román vámos szigorú tekintete előtt összeomlottunk, és mindent bevallottunk: József az ő „áruját”, mondván persze, hogy nem is az övé, meg hogy halvány gőze nincs, hogy került a kocsiba, bizonyára az ördög műve, nála csak bor meg pálinka van (ami szintén tiltólistán szerepelt…). Én a saját húsz csomagommal hozakodtam elő elpanaszolva, hogy a gagauzok szemét módon megvezettek, tudatlan és ártatlan vagyok, akár a ma született bárány… Ameddig győzködtük a rendészt, tőlünk két méterre a kollégái éppen egy kisbuszt szedtek darabjaira csempészáru után kutatva. És akkor csoda történt: a vámos, aki életében nem találkozott velünk, és látván a gépkocsin a kolozsvári rendszámot sejtette, hogy többé nem is fog, cinkos mosollyal intett, hogy cigarettástól és borostól tűnjünk el a szeme elől. Valamikor hajnalban értünk haza, már csak este követhettem a híreket, és nagy meglepetésemre viszontláttam pocakos vámosunkat. Bilincsben… A fő hír aznap az volt, hogy az albinuţai határon, ahol mi is „szerencsésen” lebuktunk, az összes határőrt és vámost letartóztatták, mert cinkosaik voltak a cigarettacsempészeknek. Akkor értettem meg: a negyven csomag dohányáru, amit a vámos tudtával átcsempésztünk, annyira elenyésző mennyiség volt, hogy emberünk még azt a fáradságot sem vette magának, hogy csúszópénzt kérjen érte. Ők ugyanis ipari mennyiségekben gondolkodtak…
 (2011)
Nánó Csaba