Kaliforniai álom: Oscar-díj egy Disney-mesének?

Mind az eredeti (La La Land), mind a magyar cím kellően kifejező: egy csillogó-villogó amerikai álom valóra válásának pillanatairól van szó. Sebastian és Mia egyszerre érkeznek Kaliforniába, hogy kikovácsolják szerencséjüket: a férfi elismert dzsesszzenész szeretne lenni, a lány pedig folyamatosan szereplőválogatásokra jár, hátha felfedezik, és híres színésznő válik belőle. A két fiatal természetesen állandóan egymásba botlik „véletlenül”, mígnem úgy gondolják, kezdenek valamit a kölcsönös rokonszenvvel, és együtt szteppelgetnek a nehéz hollywoodi karrierig vezető úton. Az egyetlen, bármilyen filmes mélységet is jelentő gondolat: feladják-e az őszinte szerelmet a karrier és reflektorfény érdekében? Kár, hogy ez a karakterek közötti valódi konfliktus csak a film végén bontakozik ki.

Közhelyes hollywoodi mese

A történet hétköznapi, agyonrágott, a valódi konfliktus alapos késleltetése miatt – a nyitójelenetet leszámítva – az első negyvenöt perc unalmas. Ahogy az a musicalek esetében megszokott, a zene a semmiből szól, az utcán minden második ember véletlenszerűen perdül táncra, a kép lassan sötétül el, majd hirtelen sávos reflektorfény világítja meg a főszereplőket, akik két dal eléneklése közben élik ki kapcsolatuk mélységét – ezek a műfaj sajátosságai. A kérdés azonban: szüksége van-e erre a mozikedvelő közönségnek? A szerelmesek a város fényei felett és a citadella ódon lámpása alatt szteppelik körbe egymást vidáman, később pedig Hamupipőke-keringőt lejtenek a levegőben egy fizikamúzeum hirtelen antigravitációssá vált termében. Ennyi közhelyet még Damien Chazelle rendező romantikus musicalje sem bír meg a túlcsordulás veszélye nélkül. Ilyenkor a néző azt kívánja, legalább a humort ne sajnálják, de a halvány, alig-alig felbukkanó poénos másodpercek elsikkadnak a hangjegyáradat között.

Egy Disney-mese elevenedik fel előttünk élőszereplős változatban. De ha a néző egy gyengéd, gördülékeny, lágy mesei hangulatra vágyik zenei töltettel, akkor elmegy színházi musicalt nézni vagy jegyet vált a márciusi Szépség és Szörnyetegre a moziban. Senki nem állíthatja, hogy mozivásznon nem működik: példának ott van komoly, igényes és bravúros szereposztásával a Nyomorultak, amely a valóságos, ezer mélységet felölelő hétköznapi sorsok nyomorát mutatja be pillanatnyi boldogságával. Ugyanakkor gondoljunk bele, hogy csak az elmúlt években milyen filmeket díjaztak Oscarral: 12 év rabszolgaság a fekete bőrűek méltóságáról, küzdéséről, Birdman szakmai önbecsülésről, az elkésett apai felelősségről zseniális operatőri munkával vagy a tavalyi győztes Spotlight–egy nyomozás részletei a hivatás iránti szenvedélyről, az oknyomozó újságírás mélységeiről, szükségességéről elbűvölően természetes színészi játékkal. Hol áll ehhez képest a La La Land?

Megérdemelt technikai díjak

Megérkezett egy elcsépelt hol­lywoodi történetből készült romantikus musical, amelyet Oscar-esélyesnek tartanak, és amelynek az utolsó fél órájában bontakozik ki egy fontosabb gondolat, bár a lezárás hihető és valóságos. Emma Stone erőteljes arcjátéka és kifejező tekintete mellett Ryan Gosling egyelőre csak a sármjával hoz többletet a tánc-, zongora- és énektudása mellé, sőt a kémia Rachel McAdamsszel határozottan erősebben működik.

Az eddig begyűjtött technikai díjakat azonban határozottan megérdemelték a készítők. A látvány a közhelyek ellenére is sokszor lenyűgöző, a nyitójelenet kedvet teremt a filmhez, az operatőri munka jogosan kapott elismerést, a szövegkönyv azonban semmi elgondolkodtatót nem nyújt (a Mindig szeretni foglak és hasonló jellegű mondatoktól negatív értelemben futkos az ember hátán a hideg). A filmzene időnként enyhe ásítást idéz elő a nézőben, a dzsesszdisszonanciák azonban energialöketet adnak a filmnek, a fülbemászó, kifejezetten elegáns betétdal pedig valószínűleg évek múltán is ismerősen fog csengeni a nézőknek.

A Golden Globe-díjátadón a vígjáték/zenés filmek kategóriájában kapott díjai is vitathatóak – főként a legjobb színészi elismerések –, de az, hogy az Oscar-díj legjobb filmjéért járó szobrocska erős esélyeseként emlegetik olyan alkotások mellett, mint a Jackie, a Holdfény, az Érkezés vagy A számolás joga, elgondolkoztató. Abban talán reménykedhetünk, hogy a legjobb női főszereplőnek járó díjat nem a selymesen éneklő Emma Stone-nak ítélik oda, aki egykor a Birdman mellékszereplőjeként sokkal meggyőzőbben és odaadóbban alakított, mint most főhősként.