Hatvan hang az örökkévalóságnak

Rohan az idő, múlnak az évek, emberek születnek és halnak meg, szeretteink hangja lassan belevész a semmibe, talán egy mondat, egy szó még felsejlik olykor az emlékezet mélyéből. Vannak azonban kiválasztottak, akiknek hangját szalagok őrzik az örökkévalóságnak, akik egykor vagy kortársként megtisztelték életünket jelenlétükkel, kiknek mondandója fontos ma is, ha ők már csak egy jelként is élnek Erdély valamelyik temetőjében.

Hatalmas munkát vállaltak magukra a Kolozsvári Rádió magyar adásának munkatársai: a múltból válogattak a jelennek, hogy 60. születésnapjukat méltó módon ünnepeljék hallgatóikkal. Hatvan év hanganyagából, 12 ezer szalagból választottak egy dupla CD-re valót az utókor számára, hogy 60 vallomás tükrében megpróbáljanak minél átfogóbb képet nyújtani az irodalom és képzőművészet mellett a zene – legyen az népi, komoly vagy könnyű –, a sport, a tudomány és a közélet nagyjairól. Ezáltal pedig megdőlni látszik az a tézis, miszerint a szó elszáll, az írás megmarad: a rádió szerkesztői mindig is vigyáztak arra, hogy az általuk fontosnak tartott beszélgetések, vallomások, kinyilatkozások utódaiknak is hasznára váljon, és a következő generációk is okuljanak az általuk rögzített hanganyagból.

Pedig romba dőlni látszott minden 1985-ben, amikor a kommunista hatalom megszüntette a területi stúdiókat, a szalagtár – ironikus módon – a zsilavai börtön pincéiben kötött ki. Ha már mindenkit nem lehetett kiütni a közéletből, arra vigyázott a hatalom, hogy legalább a hangjuk ne zavarja többet pártunk és államunk egyeduralmát. Csakhogy a számítások nem jöttek be: viszonylag rövid időn belül megtörtént a rendszerváltás, és az újraalakult szerkesztőség munkatársai rohantak is Zsilavára, hogy mentsék, ami még menthető volt. És hála Istennek több maradt az értékekből, mint amit sikerült elpusztítaniuk a rendszer cerberusainak.

A rádió a kezdetektől mindenhol jelen volt: fülelt, kérdezett, rögzített, továbbított és tárolt. Vagyis dolgoztak az emberek, akkoriban talán még inkább tudatában annak, hogy mennyire fontos a magyar szó kisebbségi létünk fennmaradásában. A színház mellett a rádió volt az utolsó végvár, ahol még magyarul hangozhattak el gondolatok, eszmék, emlékezések. Míg meg nem szüntette a mindenben veszélyt sejtő hatalom…

A kolozsvári rádió mai szerkesztői tudatában vannak elődeik munkájának fontosságával, a hatalmas mennyiségű szalag által őrzött múlt megismételhetetlen egyediségével. A rohanó idő megáll, Áprily Lajos, Márton Áron, Harag György és megannyi nagyságunk intései, történetei emlékeztetnek arra, hogy voltunk, vagyunk, és talán leszünk még, ha vigyázunk magunkra és egymásra.

Benkő Judit, Maksay Magdolna, Rácz Éva és Sántha Emőke szerkesztők vállalták a végső válogatás édes terhét. Szakmai érzékenységüknek megfelelően tallóztak a kultúra, sport, közélet, zene, tudományok területéről. És csodálatos módon mindegyikük találkozott olyan hanggal, és a hang mögött olyan személyiséggel, akikhez közvetlen élmények fűzték… Többek között ezért is szép a rádiózás múltjában kutakodni – állítják összhangban a mai munkatársak.

A régi nagy riporterek, szerkesztők – Muzsnai Magda, Porzsolt Viktor, László Ferenc zenetörténész, Csép Sándor, Balla Zsófia és sokan mások – munkássága a múltat idézi, a maiak pedig a múlt felidézésével jelzik hallgatóiknak a jövőbe vetett hitet. Mert rádió mindig lesz, csak a formája változik...

Rácz Éva szerkesztő úgy fogalmazott, hogy olyan volt ez a válogatás, mint amikor az ember a nagyapja hangját keresi valahol az éterben. Felejthetetlen élmény volt számukra a kutatás, a hallgatók számára pedig az eredmény lesz az.