Harag György-emlékév: egy rendezőmágus a diktatúra világában

A darabok próbái valóságos alkotóműhelyek voltak. A hetvenes években gyakorlatilag más erdélyi színház nem is vállalta a Sütő-drámák bemutatását, bár akkorra már Magyarországon bemutatták a Lócsiszárt és a Csillag a máglyánt. A Szuzai menyegzőnek Kolozsvárott volt az ősbemutatója 1981-ben.
Ma már elképzelni sem tudjuk, hogy a diktatúrában mekkora bátorságot igényelt e drámáknak a színre vitele. Bisztrai Mária, a színház akkori igazgatója később így vallott a trilógia színreviteléről: „a legmagasabb szinten próbáltak meg lebeszélni bennünket… Makacsok voltunk, hazudtunk, csaltunk, félrevezettük a hatalmat, Kötő József, az irodalmi titkárunk a fejével játszott – az enyémmel is –, amikor egyik meghallgatáson a szinkrontolmács szerepében szándékosan félrefordította a veszélyesnek tűnő mondatokat”. Hiszen a sorok között a diktatúra elleni tiltakozás volt kiolvasható, Sütő és vele együtt Harag a mindenkori kényuralom ellen tiltakozott ezekkel az előadásokkal. És a legcsodálatosabb az volt, hogy a nézők is megértették az üzenetet, bárhonnan is érkeztek volna az előadásra. Manapság, amikor már nem kell kerülgetni a forró kását, és bárki bármit mondhat a színpadon, kicsit feledésbe merültek e korszakalkotó Sütő-drámák. És Harag Györgyre is egyre kevesebben emlékeznek 35 esztendővel halála után…

Menekülés a halálból

Harag György élete, ahogyan rendezései is, egyáltalán nem mondható hétköznapinak. Megjárta Auschwitzt, ahonnan a családból egyedül ő tért vissza. Önéletrajzában így emlékezik a végzetes napokra: „a láger kapujában láttam utoljára a családomat.” A lágerben eltöltött évekről felesége, Harag Györgyné Váli Ilona szerint keveset beszélt. Úgy gondolta, ez magán­ügy, és csak annyiban tartozik a külvilágra, hogy e fájdalmas emléktöredékeket némely előadásába beépítette. Legjobb példa rá utolsó rendezése, a Marosvásárhelyi Állami Színházban bemutatott Cseresznyéskert, amelynek záróakkordja (amikor mindenki elhagyja a birtokot, kivéve az inast) igencsak emlékeztet egy haláltáborból távozó szerencsétlen menetre.

Némileg a haláltáborok hangulatát idézte az általa Kolozsváron színre vitt Gorkij-mű, az Éjjeli menedékhely is. Az 1979-ben bemutatott darab páratlan sikert aratott, ám decemberben döbbenetes vége lett: miután tragikusan fiatalon meghalt a Színészt játszó Péterffy Gyula, Haragék soha többet nem játszották a darabot. A Harag-féle Éjjeli menedékhelyben a korszak legkiválóbb kolozsvári színészei szerepeltek: Péterffy mellett Vadász Zoltán, Pásztor János, Barkó György, Héjja Sándor, László Gerő, Vitályos Ildikó, Kakuts Ágnes, Bereczky Júlia (a felsoroltak közül csak Barkó György él Pécsett).
A kritika áradozott, a nézők ájuldoztak, a siker kirobbanó volt. Mindazonáltal Harag Györgynek is voltak úgynevezett alkotóválságai, útkereső évei, amelyek az 1970-es Nagy István Özönvíz előtt című drámájában kristályosodik ki. Akkor rátalált egyéni hangjára, amellyel végül színháztörténelmet írt. Ebben az évben ismerte meg második feleségét, Váli Ilonát is, aki jelentős támasza volt a későbbi években.

Integráló személyiség

Színházi körökben Harag híres volt arról, hogy a premier előtti utolsó percben is képes volt módosítani rendezésén, de még a szereposztáson is. Erről ő maga a következőket vallotta: „a legnehezebb az volt, amikor én – előre bejelentve ugyan – próbáról próbára változtattam az előadáson. A színészek persze nem ellenkeztek, de láttam, mint csuklottak, miközben egymásnak szóltak: már megint változtatunk!... Azt is mondták, hogy most már össze vagyok zavarodva! Én ezt a szót nem is értem! Mitől vagyunk összezavarodva?!

Hát most már, kérem, miért zavarodhat meg valaki a saját mondanivalójában?”
E szavak érvényességét mi sem bizonyítja jobban, mint Keresztes Sándor színművész állítása, aki Harag rendezéséről a következőket mondta néhány évvel ezelőtt: „úgy tett néha, mintha ő sem tudná, mit akar, és az volt az ember érzése, hogy saját maga találja ki azokat a dolgokat, amiket a színpadon csinál. Szó sem volt ilyesmiről. Harag jól tudta, hová tart, megadta nekünk azt az óriási érzést, mintha mi találtuk volna ki a jelenet megoldását. Iszonyúan nagy tudású ember volt, amit nem fitogtatott soha”.
Hasonlóan vélekedett az összes közeli munkatársa (Sebők Klára, Bereczky Júlia, Széles Anna, Kakuts Ágnes, Barkó György, Czikéli László, Tóth László díszlettervező), akiket valaha is megkérdeztek a Haraggal való munkáról. Barkó György színművész például elmondott egy Harag Györgyre rendkívül jellemző példát:

Volt Haragnak még egy titka, amely ma már anekdotaszámba megy: amikor a próbák már a befejezésükhöz közeledtek, és az előadás nagymértékben kész volt, behívta „vizionálásra” a színház kapusát (vagy a tűzoltót, az öltöztetőt, a kellékest), és annak reakcióján mérte le, mennyire érthető a darab a hétköznapi ember számára is.
A ma már 72 esztendős Lukács Sándor Kossuth-díjas budapesti színész 42 évvel ezelőtt, 1978-ban pályakezdő színészként dolgozott együtt Haraggal Székely János Caligula helytartója című darabjában. Ő nemrég így emlékezett a rendezőre: „integráló személyiség volt, aki mindenkiből a legjobbat hozta ki, őszinte és baráti hangot ütött meg mindenkivel, miközben művészi mélységet hozott létre a színpadon.”