Gyári szám a köldökön

Olbrin Joachim csodálatos utazása a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban oratorikus felütéssel indul. Fekete kabátban, keménykalapban, afféle kafkai „egyenruhában” állnak a szereplők egy szintén fekete, ezeremeletes épület előtt és valami gregorián jellegű dallamot énekelnek. Mindnyájan az égig magasló vegyi üzem termékei, ahol szalagon gyártják a homo sapienseket. Gyári számuk is van, ahogyan a mosógépeknek vagy tévékészülékeknek, ám embertermékek nem csavarokból állnak össze, hanem azokból a jellemzőkből, amelyek a földi halandók gondolatait, érzéseit mozgatják. A novella írója, Hamvas Béla szerint ugyanis az ember életét és a világhoz való viszonyát bizonyos szellemi, érzelmi és morális tartalmak határozzák meg, ilyenek a hit, az istenfélelem, a komolyság, a pénzéhség, a szeretet, az önzés, a részvét, az irigység. A mesebeli gyár vegykonyhájában, kémcsövekben és lombikokban kevergetik ki ezen összetevők arányait, míg végül a komoly receptek szerint legyártott embert – a köldökébe írt gyári számmal – útjára bocsátják. A világ főkormányzója és az ő szolgálatában álló alattvalók ez alapján a termékek sorsát, működését is követni tudják.

Madáchi és dantei mélységek

Olbrin Joachim a kivétel, őt nem tartja számon semmilyen kartoték, s a sikertelen életű fiatalember harmincéves korában döbben rá, hogy vele valami nincs rendben. Amikor az élete már merő csődtömeg, elindul megkeresni a világ főkormányzóját, hogy megtudakolja tőle, melyek lehetnek folytonos kudarcának okai. Ekkor derül ki, hogy ő nem is a szóban forgó gyár futószalagján készült. Egyedi példány, őt olyan mester alkotta, aki virágokból rakja össze teremtményeit, lelket is lehel beléjük, és saját vérét csepegteti alkotásaiba. Joachim tehát „kicsüng a létből, mint versből a sorvég”. S hogy nem kompatibilis a nagy rendszerrel, hát nem is működik jól benne. De a mesék mindig happy enddel végződnek, így e történetben Joachim is megtalálja a boldogságot, valahol messze, egy senki szigetén, mint afféle Levetinczy Tímár Mihály. Hamvas Béla novellája a hozzáadott aktuális tartalmakkal kiegészülve (dramaturgia: Góli Kornélia, Oláh Tamás) Mezei Kinga rendezésében olyan színházi tanmesévé válik, ami az isteni és a sátáni, a jó és a rossz fogalmához madáchi, dantei mélységekkel közelít.

A Tompa Miklós Társulat előadása a díszletekkel és a szcenikával is kiválóan mesél (díszlet, jelmez: Lőrincz Melinda), az égbe magasodó fekete, sokemeletes épülethomlokzat az előadásban főszerepet kap. A vaslépcsők úgyszintén, azoknak pihenőin történnek a különböző események, itt írja a jelentéseit a főkormányzó titkárja, itt kutyulja lombikjaiban, kémcsöveiben a legyártandó emberek tulajdonságait a vegyész. Itt tárgyalja meg Olbrin Joachim különös ügyét egy fontos bizottság, amely tagjainak csupán a fejét láthatjuk a sötét falon egy-egy kör alakú fényben bevillanni. A fényeknek, a lámpáknak, zseblámpáknak nagy szerep jut ebben az előadásban, a fekete fehér kontrasztra épülő látványban a pontfények hol lidérces titokzatossággal, hol villogó, vibráló elevenséggel töltik meg a színpadi teret. A zenék és hangeffektusok is ráerősítenek a hangulatokra (zene: Mezei Szilárd), kiválóan generálják például az üzemi gépzajok érzetét, az előadás végén megszólaló tárogatóhang pedig a legelők és rétek békéjét idézi a színre.

A „hamvassá” váló mese

A legszínesebb színészi alakítás a főtanácsost játszó Sebestyén Abáé, aki valójában valamiféle idomár, cirkuszigazgató. Valódi kenyeret is dob a Kafka-figuráknak, akik éhes kiskutyákként falják fel azt, de a világ főnöke mintha unná a teljhatalmát. Láthatóan nem talál benne sok örömet, kiábrándultnak, magával meghasonlottnak tűnik. Szavai luciferi lényeglátásról árulkodnak, valójában azonban valami jobbra és emberibb világra vágyik. Nagyon is imponál neki Olbrin Joachim, a védtelen fickó, akinek van bátorsága beállítani ahhoz, akitől minden alattvaló retteg. A világ ura Sebestyén alakításában kilúgozott és örömtelen, miközben önirónikus bölcsességgel nagyon is komolyan bohóckodik.

„A derű a léleknek azt az árnyéktalanul tiszta, meg nem zavarható és szikrázó állapotát jelöli, ahol az öröm és a fájdalom is egy”– írja valahol Hamvas Béla. Nos, a derű és egyben a népmesei tisztaság megtestesítője e darabban János kertész, Olbrin Joachim teremtője. A szerepet László Csaba alakítja olyan pozitív kisugárzással, hogy a feketébe öltöztetett mese általa válik „hamvassá”. A szórakozottan nevetgélő szeretetteljes figura minden görcsöt, szorongást felold Joachim és a néző szívében. És persze mindent megold a maga józan paraszti bölcsességével. Magdaléna és Joachim románca a szétszórt könyvek között (amelyek bizonyára Gran-Coissard de Plaine városka könyvtárából származnak) is mintha az ő varázslata lenne. Bokor Barna minden olyan színészi tulajdonsággal rendelkezik, ami ahhoz kell, hogy plasztikusan megformáljon egy figurát, ám valljuk be: Joachim szerepe ebben az előadásban kicsit arra való, hogy a vándorlás során, a vele kapcsolatba kerülő szereplők saját karakterüket megmutathassák. Nem ez az egyetlen címszerep, ami valódi feladat nélkül hagyja a jó színészt. A közönség soraiban többen felkacagtak, amikor meglátták a népszerű Galló Ernőt a lúdtollakkal két kézzel egyszerre írogatni. Reméljük, azt is észrevették, hogy a főkormányzóság titkárának sunyiságát, visszafojtott félelmét milyen artisztikusan mutatta fel Galló, akinek alakítása sokkal erősebben hatott most, mint amikor saját mutatványaiba feledkezett bele.

Vegyi varázslatok a színpadon

Falanszteri, kafkai világ, amit Mezei Kinga az előadás háromnegyedében teremt. Az ezeremeletes embergyárban zajlódó események nyomasztóan hatnak a nézőre, s a rendező nem is akarja ezt a hangulatot látványos elemekkel megzavarni. Vizuális megoldás után kiált például az összeöntött vegyszerek reakciójának megmutatása. A nézőtérről alig látható laboratóriumban csupán az ecettel leöntött szódabikarbóna habzását láthatjuk (az ecet szagát lehet érezni a nézőtéren). A rendezőt a vegyi varázslatoknál láthatóan jobban érdekelik a mesében rejlő morális üzenetek. A feszült hangulat megteremtése a szereplők ijesztő zajokkal történő mozgatása le s föl a lépcsőkön, lifteken (koreográfus: Kiss Anikó). A hierarchia a felettesektől rettegő, alattvalókon uralkodó rendszer megmutatása, ahol egymást tartják sakkban a gyárüzem napszámosai, a vegyészmérnök, a munkafelügyelő, a felülvizsgáló Bartha László Zsolt, a munkásokat.

Amikor a főkormányzó elárulja a titkot, hogy Joachim nem az ő gyárában készült, népmesébe fordul a történet és a színpadi világ is. Hősünk elhajózik a szigetre, ahol találkozik János kertésszel, saját teremtőjével, no és a szerelemmel. Tárogató hangot hallunk, Magdaléna (Kádár Noémi) habfehér tisztasága tölti be a teret, a lány úgy tesz-vesz a színen, mint Iluska Tündérországban, Joachim pedig el sem hiszi, hogy vele történik az addig sosem tapasztalt jó dolog. A negyedik negyedben valódi feloldást kap a néző, s a boldogan éltek, míg meg nem haltak következtetés megnyugtató érzésével távozik a színházból. De hazaérve gyors köldöknézegetésbe kezd: hátha talál magán egy gyári számot.