Free jazz. Free opera. Free Kolozsvár

A címben többször is szereplő angol szó ezúttal nem műfaji megjelölés, habár a dzsesszmuzsika esetében az is lehetne. Sokkal inkább életérzést, amolyan feelinget jelöl, amellyel magam is szembesültem a kincses városban július 4. és 6. között.

Nemrégiben egy nem Kolozsváron élő jó ismerősöm mondta, hogy mennyire kiváltságos helyzetben vagyunk mi, itt lakók a dzsesszmuzsika tekintetében. Fesztiválok, előadások, klubokban, pubokban való fellépések egész sora kínál változatosságot, sokszínűséget. A valóban remek felhozatalt gazdagította jelentősen a Fapte (Tettek?, Tények?) elnevezésű civil szervezet, amely 2013 után idén második alkalommal is megszervezte a Jazz in the Park elnevezésű fesztivált. Három este kiváló muzsikával, tíz fellépő zenekarral, előadóval, egyéb közönségcsalogató rendezvényekkel, mindez – egyetlen kivétel, Melanie Pain koncertje – ingyen, díjmentesen. Szóval szabadon és a szabadban. Ebből a kínálatból dőreség lenne bárkit is kiemelni, jó volt látni, hallani azt a változatosságot, sokszínűséget, kísérletező-készséget amire a dzsessz lehetőséget nyújt. Arra is rájöhettünk, hogy a román dzsessziskola és kultúra különböző irányzatai, képviselői számára mennyire fontos ihlető forrás Maria Tănase zenei repertoárja, illetve az egykori kávéházi, vendéglői úgynevezett „lăutarmuzsika”. Úgy látszik, ők ebben élik ki a retrót, de amit én hallottam, az remek volt.

Engedtessék meg azért egy kis részrehajlás is. Újfent hallhattam a kolozsvári Jazzybirds együttest, és azt kell mondanom, hogy egyre jobban szárnyalnak. A Kolozsvári Magyar Opera munkatársaiból álló együttes hű maradt önmagához – már ami a repertoárt illeti –, de sokkal tudatosabban, bátrabban, ugyanakkor kifinomultabban viszonyulnak a darabokhoz. Együtt is kiváló a produkciójuk, de remek zongora-, szaxofon- és énekszólókat is hallhattunk tőlük. Az újdonságnak számító barokkparafrázisuk (Bach?) és Kodály-feldolgozásuk szintén lenyűgöző volt, ugyanakkor jelezte, amit eddig is tudtunk: ezek a zenészek ismerik a dzsessz minden csínját-bínját, és továbbra is humoruknál vannak.

Július ötödike estéje az operáé is volt, ezúttal elsősorban a Kolozsvári Román Operáé, habár az Aida impozáns, szabadtéri előadásához a városbeli testvérintézmény, a Magyar Opera is hozzájárult. Kíváncsian vártuk ezt a szintén ingyenes előadást, maga a mű is aránylag ritkán hangzik el a Szamos parti városban, hát még ilyen formában. Este nyolc órakor még csak a zenekar hangolása hallatszott, negyedóra elteltével a zenei intézmény igazgatója köszöntötte a szép számban összegyűlteket, bemutatta a fellépőket, támogatókat, és … ismertette a zenemű cselekményét. Elnéző mosollyal nyugtáztuk a tényt, hogy minden bizonnyal az igazgató úr „ismeri a dörgést”, széles e városban talán meglehetősen sokan vannak, akik számára a Verdi-életmű ezen gyöngyszeme nem műélvezeti stáció. Sajnos kezdetben a hangosítás sem volt a helyzet magaslatán, a mikroportokkal ellátott szólistákon kívül semmit sem hallani, bocsánat, a rézfúvósokat igen. Tizenöt perc hallgatózás, fülhegyezés után úgy döntöttünk – és nem csak mi –, hogy ebből elég, távozunk. Bár ne tettük volna. Nálunk kitartóbbaktól tudtuk meg, hogy a második felvonás kezdetétől javult a hangosítás minősége, élvezhetővé és impozánsságában lenyűgözővé vált az előadás. Sajnos, nem tudtuk, hogy a mérkőzés csak a szünet után kezdődik.

Az ilyen szabadtéri rendezvényeken igyekszem megfigyelni az emberek magatartását, hallgatni a mondatfoszlányokat, ezek alapján magánkövetkeztetéseket levonni. Higgyék el, kellemes volt ez a három nap, sok-sok zenével, sok-sok mosolygó emberrel, sok-sok fiatallal. Civilizáltan, udvariasan, tisztán. Persze, kolozsvári magyarként rögtön megfordul az agyamban: a biztatóan alakuló helyzethez minden bizonnyal a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek úttörő jellegű munkája, az azon szocializálódott résztvevők magatartása is hozzájárult. Az utóbbi 5-6 év Kolozsvárja jóval élhetőbbé vált, mint az azt megelőző „ átkos vészkorszak” városa.