Emberség az embertelenségben

Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belsőhang, amely segít, hogy emberek maradjunk, erről a reményről szól ez a film – mondta Nemes jeles László, a Saul fia rendezője az Oscar-szoborral akezében a Los Angeles-i Dolby Színház színpadán azt követően, hogy filmje megkapta a legjobb külföldi filmnek járó díjat az idei gálán.

Ennél frappánsabban nehéz megfogalmazni, miről szól a film, amely a Cannes-i zsűri nagydíjától az Aranyglóbuszon át az Oscar-díjig minden jelentősebb elismerést besöpört: miközben egy embertelen, gyilkos rendszer steril ipari folyamattá tette a halált, emberek millióinak lemészárlását és a holttestek megsemmisítését, valaki, aki a halálgyár működtetőinek a szemében nem több a gépezet egyik, korlátozott élettartamú fogaskerekénél, megtagadja ezt a szerepet, és emberként akar viselkedni, emberként akarja megadni a végtisztességet egy halott embertársának, és végsősoron emberként akar meghalni, ha már élnie nem adatik meg.

A film – amelyhez a szilágysomlyói születésű, Nagyváradon praktizáló, 1944-ben deportált orvos, Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncoló orvosa voltam Auschwitzban című könyve is dokumentációs forrásként szolgált – egy ungvári magyar zsidó, Ausländer Saul másfél napját meséli el. Saul a Sonderkommando tagja az auschwitzi lágerben – ők azok a „kiváltságos” deportáltak, akiket fizikumuk alapján arra jelöltek ki, hogy halálra szánt társaikat felügyeljék, összeszedjék és értékeket keresve átkutassák a gázkamrák előtti öltözőben hagyott ruhákat és egyéb holmikat, a krematóriumba szállítsák és elégessék a holttesteket, kitakarítsák a gázkamrákat, a hamvakat pedig a közeli folyóba szórják.

Cserében kivételezett elbánásban részesültek – ugyan maguk is megvetett rabok voltak, de mégis jobb ellátást kaptak. Ez azonban természetesen csupán korlátozott időtartamra szólt: mivel túl sokat tudtak a náci halálgyár működéséről, néhány hónap után őket magukat is megölték, hogy a helyüket újabb sonderkommandósok vegyék át. A Saul fia kerettörténete abban az időszakban, 1944 őszén játszódik, amikor a Sonderkommando tagjai – tudván, hogy rájuk is halál vár – fellázadtak, és megpróbáltak kitörni a haláltárborból.

Ez azonban csupán mellékes történetszál: a film középpontjában mindvégig egyetlen ember, Saul története áll, aki a gázkamrában a holttestek elszállítása közben az egyik gyerekben a saját fiát véli felismerni. Innen kezdve egyetlen cél lebeg a szeme előtt: hogy a náci gépezettel és saját sonderkommandós társaival is dacolva rabbit kerítsen, és tisztességes körülmények között eltemethesse a fiút.

Fölmerülhet, hogy mennyire hiteles az adott körülmények között a főszereplő motivációja, hiszen egyrészt a Sonderkommando tagjaként, halálgyári „szakmunkási” minőségében naponta ezrek halálával szembesül, másrészt a film során az is megkérdőjeleződik, hogy valóban az ő fiáról van-e szó. Azonban miért tűnne mindez irracionálisabbnak annál, hogy emberek egy csoportja úgy dönt: módszeresen, precízen kitervelt szisztéma szerint megsemmisíti emberek egy másik csoportját, és ezt szenvtelenül, nagyipari szinten és borzalmas hatékonysággal meg is valósítja?

Saul rádöbben: ebben a közegben is teljesítenie kell apai kötelességét – ha már nem hagyták, hogy szabadon, a normális, hétköznapi életben apa lehessen, akkor annyi elégtételt akar, hogy legalább a végtisztesség megadásában teljesítse apai teendőit. Az adott körülmények között pedig még az sem feltétlenül lényeges, hogy talán nem is a saját gyermekéről van szó – tettét ez avatja az emberiesség univerzális megnyilvánulásává.

A film története ebben a pontban tulajdonképpen szembemegy a szintén holokauszt témájú, Nobel-díjas Sorstalanság hátborzongató alapvetésével, hiszen ott a főhős, Köves Gyuri kamaszként kerül a deportáltak közé, így felnőtté válási folyamata a lágerben zajlik, ezért számára az auschwitzi körülmények, az ottani borzalmak válnak természetes közeggé.

Saul viszont a fiú holttestét meglátva fellázad az ellen, hogy a halálgyár, emberek ipari mérvű megsemmisítése természetes lehet, az ő lázadása azonban nem fegyveres felkelésben nyilvánul meg, mint a társaié, hanem abban, hogy egy, a nácik előtti világban természetes, emberi gesztust akar gyakorolni.

Az alkotók egyik zseniális húzása, hogy a képi világgal is azt hangsúlyozzák: a középpontban Saul és az ő hányattatásai állnak, az auschwitzi történések mindehhez csak keretként szolgálnak. Nincsenek látványos, nagyszabású tömegjelenetek, hatásvadász, melodramatikus képsorok. A kamera szinte mindvégig premier plánban, sőt néha szuperplánban fókuszál Saul vagy a többi szereplőarcára, a tömegmészárlás, a mészárlás nyomainak eltakarítása vagy a holttestek elégetése homályosan, a háttérben zajlik. És ez adja a film zsenialitását: a pars pro toto (rész az egész helyett), a sejtetés sokkal döbbenetesebb és mélyebb élményt nyújt a haláltábor borzalmairól, mintha explicit, hipernaturalista képekben mutatna meg mindent, mint például a holokausztfilm-műfaj egyik klasszikusának tekintett, de bosszantóan mesterkélt és modoros formában képernyőre álmodott Schindler listája. A film nyitó jelenete egészen elképesztő, és az egész mű alaphangulatát megalapozza: Saul arcának rezdüléseit – vagy azok hiányát – követve lehetünk tanúi annak, ahogy a háttérben éppen kivégeznek egy transzportot a gázkamrában.

Míg Spielberg filmjében a fekete-fehér filmezés inkább eltávolítja a nézőt a történettől, a Saul fiában a képi megvalósítás, a kézi kamerás felvételek, illetve az, hogy gyakran az FPS-videójátékok stílusában Saul szemszögéből látjuk a történéseket, nem csupán beemel a történetbe, hanem egyenesen a közepébe lök.

Mivel a film nem a képekkel akar mindent elmondani, óriási szerep hárul a hangokra. A különböző hangeffektusok, zörejek, zajok szinte önálló szereplővé válnak, hozzájárulva a film sajátosan nyomasztó atmoszférájának megteremtéséhez. (Érdekesség, hogy a hangmérnök Zányi Tamás segítőjeként az ezzel kapcsolatos munkálatokban hangvágói minőségben a nagyváradi születésű Székely Tamás is részt vett.)

És ha már a film egyik legfontosabb látványát a főhős arca jelenti, akkor annak olyan arcnak kell lennie, amely képes „elvinni a hátán” a filmet. Röhrig Géza kiválasztása erre a szerepre telitalálatnak bizonyult: markáns arca, izzó tekintete szinte beleég az ember retinájába, ahogy szinte embertelen (vagy emberfeletti) szenvtelenséget sugározva, de a karakter bensőjében dúló feszültséget is érzékeltetve végigvonul a filmen.

Erős karakter a kolozsvári színház művésze, Molnár Levente által játszott sonderkommandós társ, aki a készülő lázadás egyik főszervezőjeként gyakorlatilag Saul ellenpontjává válik, hiszen ő az, aki mindvégig két lábbal a földön áll, és egyetlen célja a túlélés. Ezért egy darabig értetlenkedve áll Saul igyekezete előtt, hogy mindenáron, saját életét is kockáztatva rabbit keressen a temetési szertartás elvégzéséhez, de végül hagyja, hogy a maga szinte már rögeszmés módján „lázadjon.”

(Ami kissé furcsa az amúgy kiváló filmben: a steril, szinte kínlódva nyikorgó párbeszédek. A szavak néha úgy csikorognak a szereplők szájában, mint homok a foguk között – kérdés, hogy ez az alkotók hibája, vagy szándékos koncepció, amivel tovább akarták hangsúlyozni a közeg nyomasztó voltát.)

Mint ismeretes, a sonderkommandósok lázadása elbukott – de itt nem is az a lényeg, hogy hogyan ér véget a gyilkos rezsimmel szembeni fellépés. Hanem az, hogy valakiben egyáltalán megfogalmazódik annak az igénye, hogy ne simuljon bele a tájba, ne várja megadóan a végzetét, hanem valamilyen formában fölemelje a szavát, vagy olyan gesztust tegyen, amivel jelzi: nem mindenki fogadja el, hogy a tömeggyilkosság, az emberi minőségből való kivetkőzés, illetve mások emberi mivoltának megkérdőjelezése természetes lehet. Ez megnyilvánulhat az üldözötteken való segítésben, fegyveres felkelésben, vagy egyszerűen abban, hogy valaki a halálgyár szó szerinti bábeli zűrzavarába – hiszen magyar, jiddis, német lengyel mondatok váltakoznak folyamatosan – az emberség, a normalitás egy kis darabját próbálja beemelni.