Egy kései művész lélekzárkái

Élnek közöttünk olyan emberek, akiknek az útkeresés valamivel hosszabb időt vesz igénybe, mint azoknak, akik zsenge ifjúkorukban eldöntik, mik lesznek, ha nagyok lesznek. Aztán vannak olyanok is, akikben a bontakozni kívánó tehetség valamilyen – általában külső okból kifolyólag – elfojtódik, és örökre rejtve marad. Szerencsésebbek azok, akik bár későn, de fel tudják fedni rejtetett belső csillagrendszerüket, és idővel mégiscsak az alkotás útjára tudnak lépni. Utóbbiak körébe tartozik Keszthelyi György kolozsvári költő, író, festőművész, akinek a sors felnőttkora delén adta meg, hogy kilépjen a hétköznapok szürkeségéből, és letegye névjegyét a művészetek asztalára.   

Persze Keszthelyi sem egyik napról a másikra fedezte fel saját művészi vénáját. Kamaszkorában, ahogyan ő mondja, „szerelmes rímeket” írt, de akárcsak édesapja, aki szintén szemezett a költészettel, hamar kinőtt ebből a passzióból. Olyannyira, hogy ötven éves elmúlt, mire ismét fellángolt a szenvedély. 

A Kolozsvárott 1955. augusztus 20-án született György így vall magáról: „Tanultam, érettségiztem, dolgoztam és dolgozom. Megéltem én rossz és még rosszabb időket. Dolgoztam állami vállalatnál, később reklámcéget alapítottam”. Fiatalon megtanulta a szitanyomás művészetét, ezt hasznosította később, amikor testvérével saját céget alapított.

Hirtelen jött ihlet

Mint minden alkotó emberben, a közlési vágy egyre erősebben tört felszínre Keszthelyi Györgyben is. Egyik versét elküldte egy egyházi lapnak, ahol jó hosszú ideig gondolkodtak azon, közöljék vagy sem. „Nem értettem, hogy a szerkesztők miért rágódtak annyit a versemen. De ez nem tört le, elhatároztam, inkább tovább fejlesztem magam. Ma sem értem, hogyan tudtam olyan ütemben verseket írni, mint a következő években.” Költeményei sorozatban legelőször a helyi lap, a Szabadság Tetőn című szépirodalmi rovatában jelentek meg. „Isten ajándékaként fogtam fel, hogy költeményeimet publikálták, és arra is rájöttem, gyorsan és sokat kell dolgoznom, hiszen kezdtem kifutni az időből. Természetesen, amikor az ember látja, hogy van értelme annak, amit csinál, megjön a kedve a további munkára.” A rovat szerkesztője, Lászlóffy Csaba költő, író támogatta a már nem éppen ifjú költő verseinek megjelenését. Ezzel egy időben Keszthelyi teljes gőzerővel belefogott a jelenkori és a múltbéli költők műveinek tanulmányozásába, hiszen, ahogyan ő fogalmaz, „ha már az ember komolyan belevág valamibe, megéri, hogy legalább egy általános betekintést nyerjen abba az irodalmi részbe, ami őt is érdekli”.

Több száz vers

Alig néhány év alatt Keszthelyi több mint 700 verset írt. Szinte nincs olyan irodalmi lap Erdélyben – és Magyarországon – ahol ne jelent volna meg költeménye. Első verseskötete 2010-ben látott napvilágot Bárány kalasnyikovval, a második három évre rá, Csendéletmezsgyén címmel. Kötetei annyira sikeresek voltak, hogy ma már a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján is szerepelnek, sőt, egyik kötete egy tankönyvajánlóban is feltűnik.    

„Számomra is meglepő volt, hogy két verseskötetem megjelenését követően írtam egy prózát tartalmazó könyvet is” – mondja a szerző. Majdhogynem saját maga számára is váratlanul, tavaly mindössze négy hónap alatt írta meg a Lélekzárka című könyvét, a regény kiindulópontja Keszthelyi fiatalkori „találkozása” a Szekuritátéval. „A Lélekzárka egy kiábrándult ember furcsán töredezett szövege. A cím Kafka Odújára utal, arra a létezésre, mely az állandó szorongástól nyüszítő szereplőnek kijut. Ott alszik el – szól az utolsó mondat, és bár az alvás mindig a megnyugvás képzetét kelti, egyben viszont a halálét is, ez pedig éppen az a kettősség, amely a Lélekzárkára véges-végig jellemző. Az eddig kötetlen, de nyomtatott és online sajtóban egyaránt sokat publikáló Keszthelyi Györgynek szép, szomorú első kötete ez” – írja ismertetőjében Demény Péter író, költő, a könyv szerkesztője.

Gyónás
Keszthelyi György
Angyalokká válhattunk volna.
Igen ám, csakhogy képzeletem
súlya is meghatározatlan,
szóval belül dekadens vagyok,
mint a zsoltár – mint az ólombánya.

Érzelmeim görbéje, mint a láz
skizofrén vonala – össze-vissza,
le és fel zuhan, kapaszkodik,
nejlonzacskóban viszem hazáig
színeim világát nap nap után.

Ha megköveztek, továbbindulok –
kérek egy üdvös penitenciát.
Süvölt bennem az ősz téli huzata,
lebontom magam reggeltől estig,
mint egy rebellis, eretnek imaház.
2014. november 30.

Szürrealista látásmód

Külön fejezetet foglal el Keszthelyi György életében a festészet. Szintén kései szerelem, de ugyanúgy fertőző mint a költészet – legalábbis Gyuri esetében. A szitanyomásnak, amit még annak idején az állami vállalatnál kitanult, meglett az eredménye. Előbb számítógépes grafikákat készített, aztán vásznakat vett, és olajba festette sajátos, olykor nagyon színes, máskor inkább borús világát. A csendéletektől a portrékig, vagy a szürrealista képekig sok mindent megálmodott már. Megható szeretettel festette meg például a korán elhunyt, nagyon tehetséges költő, Jancsó Noémi élethű portréját (képünkön), de izgalmas színekben pompázik az elvont Bábel tornya című szürreális alkotás. Otthona kisebb galéria, remélhetőleg a közeljövőben nem csak házában vagy az interneten csodálhatjuk meg alkotásait.

Keszthelyi György az élő példája annak az immár közhelyszámba menő mondásnak, hogy sosem késő elkezdeni valamit. Munkával, tanulással, kitartással és nem utolsó sorban tehetséggel az ember, ahogyan mondani szokás, hegyeket képes elmozdítani. Vagy ha nem is sziklákat görget, de a keze munkájának lenyomatát otthagyhatja az idő ablakán. Bármikor, akárhány évesen…