Egy húron pendülve

A zene kell. A népzene szintúgy. Az erdélyi táncházmozgalom közel négy évtizeddel ezelőtti elindítói talán legszebb álmaikban sem gondolták egykoron, hogy 2015. május 8–10. között, a gyimesvölgyi borospataki skanzenben száznál is több muzsikus húzza majd a talpalávalót – nem elsősorban táncosoknak ahogy általában szokás ezt tenni –, hanem csak úgy magának és egymásnak, az együtt muzsikálás öröméért.

Tulajdonképpen már maga az alapötlet is megér egy „misét”, ilyesmire ugyanis még nem volt példa a táncházmozgalom történetében. Még Magyarországon sem, ahonnan ugyebár maga ez a népzene/néptánc redivivus és az addig szokványostól merőben eltérő megközelítésmód elindult. Táncháztalálkozók, táncházfesztiválok, népzene- és néptánctáborok, kalákaműsorok voltak és lesznek még garmadával, de hogy a zenészek csak úgy, magukban, amolyan zárt körben, majdhogynem „kasztként” összegyűljenek és két-három napon át húzzák a vonót, pengessék a cimbalmot, citerát, üssék a gardonyt, dobot, fújják a különböző méretű furulyát, danoljanak, táncoljanak, beszélgessenek, megismerjék, lessék és ellessék a másik tudását – nos, e merőben új kezdeményezés ötlete Erdélyben született és vált világpremierré. Molnár Szabolcs nélkül talán már ötletkorában hamvába halt volna a kezdeményezés, ő és a családja azonban az ügy mellé álltak, így aztán tíz évvel ezelőtt megrendezték az Erdélyi Táncházzenészek első találkozóját. Ugyanott, ahol idén, vagyis a Gyimes-völgyi borospataki skanzen inspiráló, a népzenei megnyilatkozásokat szerves részként befogadó tájházak tövében.

Kellett a konok kitartás ahhoz, hogy a kezdeményezés kiállja az idő próbáját. Meg kellett találni a találkozó megfelelő jellegét is, és van, aki azt vallja: itt az a program, hogy nincs program. Mindenki akkor, ott és azzal muzsikál, amikor, ahol és akivel jónak látja. A lényeg, hogy az összeverődött bandák legalább akkora távolságra legyenek, hogy ne zavarják egymást. Sokszínű népzenei kavalkád ez a javából, lehet keservesen búslakodni, feszesen csárdásozni vagy virtuózan szaporázni. Minden belefér, és ez így van rendjén. Persze a szervezők a nagy össznépi muzsikába mégiscsak becsempésznek néhány étkezést, előadást, de ezek sem kötelező programpontok, az vesz részt, aki akar és akinek a gyomra úgy kívánja. A hiányzókat nem „bünteti” senki, az előadók is népzenészek, tudják-értik a hiányzások okát.

Nem hiszem, hogy lenne pontos kimutatás arról, az eltelt évtizedben hányan és hányszor fordultak meg a borospataki zenésztalálkozón. Vannak kitartó, minden alkalommal jelenlévők, vannak egyszeri megjelenők, számonkérés viszont nincs, csak a viszontlátás, újratalálkozás öröme, az „egy húron pendülés” konszonáns harmóniája. Versengés, nemzedéki ellentét, öntelt magamutogatás kizárva. A jubileumi találkozó újfent azt bizonyította: a zene – ezen belül a népzene – az kell. Van mit felfedezni, van mit muzsikálni, van mit megtanulni, továbbadni, továbbvinni. És habár Molnár Szabi bejelentette, a továbbiakban nem kíván szervezőként tevékenykedni, máris akadt utódja Orendi István, az Udvarhely Táncműhely vezetője személyében. Nem könnyű, de annál szebb és nemesebb feladat vár rá. Rövid távon a 11. Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának megszervezése. Hosszú távon meg ki tudja?