Broadway: a jó út?

Megvallom: igenis, én szurkolok a Kolozsvári Magyar Operának abban a nemzeti érdekű kísérletében, hogy a magyar és nemzetközi opera-, operett- és manapság már musicalrepertoár darabjait is műsorra tűzi, műsoron tartja esetenként magyarul, mostanában pedig már egyre többször eredeti nyelven, de magyar feliratozással. Elfogadom, sőt, támogatom azt az intézményvezetői álláspontot-irányultságot, amely nyit a modernebb, korszerűbb zenei színházi műfajok felé – elsősorban összmagyar, benne romániai magyar alkotások műsorra tűzésével. Ezért fogadtam – sokakkal ellentétben – örömmel a társulat 2012. évi szilveszteri műsorát (New York–Párizs–Kolozsvár), élveztem a Valahol Európában című musicalt (ezt már sokad magammal együtt). És vártam érdeklődve a 2013-as szilveszteri előadást, a Kolozsvári Broadway-t. Valami Amerikát.

Az intézményépület homlokzatán világító-villogó felirat kissé megijeszt: szegényes, vidékies mindahhoz képest, amit a képernyőn láthatunk a New York-i „szentélykerületről”, utcáról. Sebaj, maga a produkció lehet még jó, élvezhető. Tolong a közönség, sajnos nem azok, akik egy Bartók-, Kodály- vagy akár Verdi-előadáskor is zsúfolásig megtöltenék a nagytermet. Persze kinek a pap, kinek a papné.

Kezdődik az előadás, zenei nyitány több műből összefércelve – még ez is belefér –, aztán jönnek a híres musical- és operettrészletek. Csak egyvalami hiányzik: az egy évvel ezelőtti művészi teljesítmény, amely magával ragadta a közönséget és talán előadókat egyaránt. A kolozsvári publikum tulajdonképpen hálás, megtapsol minden kis sikert, poént, remeklést – mert ilyenek is vannak –, de egészében véve mintha valami hiányozna. Nagyon jók a jelmezek (Ledenyák Andrea), jók a musicalrészletek koreográfiái (Bordás Attila), a „szegénységhez” mérten elfogadható a színpadkép, az énekesi teljesítmények (kivétel Laczkó V. Róbert, akinek Quasimodója egyszerűen lenyűgöző, illetve Farkas Lóránd a Macskák jelenetében), jó a zenekari hangzás, kiválóak a „ rezesek”, de talán a mércét túl magasra emelték egy évvel ezelőtt. Ahhoz képest én idén is többet vártam.

Slusszpoén, második alkalommal is megnéztem az előadást. Ugyebár önök is ismerik az otthon főzött leves meséjét, miszerint annak ízei csak másod-harmadnapra érnek össze. Ez történt ezzel az előadással is. Megjelent a magabiztosság, az előadók hite önmagukban, a biztonságérzet, jóval kevesebb volt a zenei, illetve táncos baki. Szóval ami jó volt a bemutatón, az megmaradt jónak, ami kezdetben nem működött, most kezdett meggyőzni: lehet ez még jobb is. Kivételt talán a humoros jelenetek képeznek, és elsősorban nem a két színész (Fodor Réka, Herman Ferencz) teljesítményére gondolok. Ők teszik, amit egy színésznek tennie kell, de számomra, aki többek között Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő és Bajor Andor humorán nevelkedtem, ezek a kabaréjelenetek önmagukban sterilek. A vulgaritás esetemben nem eredendően nevetésre fakasztó. De ez a kolozsvári „way” lehet még jó, illetve jobb is. A fejlődés jelei mindenesetre jelentkeznek.