Bizánc: történet tanulságul az utókornak

A Nabuco tizenvalahány évvel ezelőtti bemutatója óta nem emlékszem, hogy Kolozsváron előadtak volna olyan grandiózus, sokszereplős nagyoperát, mint Selmeczi György Bizánca. Ezért is várta izgatottan a szakma és a közönség a mű kolozsvári ősbemutatóját (kérdés, mennyire volt az, hiszen Miskolcon már előadták a darabot) – és az előadás minden várakozást felülmúlt.

Zenekedvelőként – és nem szakemberként – eleve fenntartásokkal viszonyulok a kortárs zenéhez. Valószínűleg az én hibám, de nem szeretem a disszonanciát, az öncélú muzsikát, a minden áron való kitűnés vágyát, ami olykor elrettentő dolgokhoz vezethet. Lehet zenét szerezni saját örömünkre, a szakma elismerésére, de azt ne kényszerítse rá senki sem a nagyközönségre.

Selmeczinél szó sincs modernkedésről. De azért Verditől is távol áll ez a zene.

A mű sikerének éppen ez az egyik titka: a Bizánc korokon átívelő muzsikával szolgál, a reneszánsz, a barokk világát is felfedezhetjük benne. Utazás ez korokban és műfajokban, és a figyelmes néző-hallgató Selmeczi nem akármilyen filmzeneíró munkásságának hozadékét is felismerheti benne.

A zeneszerző első nagyoperájának megírásakor jó nyersanyagot választott: Herczeg Ferenc színpadi drámája – Hevesi Sándor a mindenkori legjobb magyar drámának ítélte – remek alapot adott egy nagyszabású mű felépítéséhez.

Herczeg Ferenc a Horthy-korszak legnépszerűbb írója volt – ezzel aztán hosszú időre elásták munkáit a kommunizmus szorgos kultúrfelügyelői. (Nemcsak írásai kerültek tiltólistára: Konter László 1981-es pécsi Bizánc-rendezése például közel negyed évszázados tiltás után kerülhetett a közönség elé.) Kolozsváron már kereken száz évvel ezelőtt is játszottak Herczeg-színművet: 1914-ben a Déryné ifiasszony című drámáját mutatta be Janovics Jenő társulata. Hogy a kötődés író és város között még nagyobb legyen: a Kolozsvári Nemzeti Színház új épülete – a Hunyadi-térről való kiűzetése után – 1919-ben az erre az alkalomra íródott Színházavatás című darabjával nyitotta meg kapuit. A Bizáncot pedig 1904 ás 1909 között kilenc alkalommal mutatta be a kolozsvári társulat.

Az 1904-ben íródott Bizánc cselekménye egészen a Kelet-Római Birodalom végnapjaiig röpít vissza bennünket. Konstantin császár maroknyi emberével elkeseredett harcot vív a külső ellenséggel, s eközben nem veszi észre, hogy az igazi veszélyt saját udvartartása jelenti: a pusztulásra ítélt elit minden lehetőséget megragad, hogy a kapun kopogtató török szultán kegyeibe férkőzzön. Mire Konstantin feleszmél, már késő: a csatát elvesztette, de egy kegyetlen és véres döntés árán saját becsületét még megmentheti. Selmeczi György szerint a Bizánc története nem más, mint a kereszténység első nagy bukása. És nagyon úgy tűnik, most éljük a másodikat – ami rendkívüli aktualitását is adja a műnek. Herczeg bravúros drámája mintha előrevetítené az egységes keresztény Európa bukásának vízióját – nyilatkozta a bemutató előtt a zeneszerző. Ebben a kontextusban érthető, hogy az opera legerősebb részei a drámaiságot magukban hordozó magasztos zenei részek, ahol szinte megremeg az ember a tragikumot mélyen magukban hordozó hangok hallatán. A harcot, a bukást beharangozó nagy ívű elemek mellett megnyugtatóan hat a lírikus áriák finom zenei vonulata, kiváltképp, ha olyan nagyszerű énekesek adják elő, mint a kolozsvári opera művészei.

Selmeczi György: Bizánc 
Szövegét Herczeg Ferenc drámája nyomán írta Kapecz Zsuzsa és Selmeczi György. Karmester: Jankó Zsolt. A kolozsvári bemutató szereplői: Pataki Adorján, Egyed Apollónia, Rétyi Zsombor, Balla Sándor, Molnár Mária, Szilágyi János, Sándor Csaba, Szabó Levente, Mányoki László, Laczkó Vass Róbert, Sándor Árpád, Covacinschi Yolanda, Köpeczi Sándor. Díszlet- és jelmeztervező: Zeke Edit. Rendező: Zakariás Zalán.

Zeke Edit díszlete magával ragadó, hűen tükrözi Bizánc nagyságát, a színpadra épített hatalmas épületegyüttes a remekül kitalált fények játékában szinte megelevenedik. Az előadás karmestere, Jankó Zsolt szerint is nehezek a szólamok, de ezt bravúrosan oldják meg a kolozsvári opera művészei.

Több szempontból is szerencsés választás volt színházi rendezőre bízni az opera színre vitelét: a fiatal Zakariás Zalán kiválóan mozgatta az olykor huszonöt-harminc főre duzzadó szereplőgárdát, a hatalmas díszlet között sem vesztek el a szereplők, az előadásnak ritmusa volt, az opera kórusa valóban egy izgatott, félelmekkel küszködő tömegre hasonlított. A függöny legördülése után hosszú percekig tapsolt a közönség – az előcsarnoki beszélgetések alapján nem illendőségből. Ahogyan a zeneszerző is megfogalmazta, mindenekelőtt az számít, hogy a tisztelt publikum jól érezze magát. A többi zenetörténet…