Beköltözés a Pantheonba

Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött.

Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra.

A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.

A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.

Méliusz utazása
Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára.

„Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot.

Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában.