Az utolsó magyar zenei polihisztor

– A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nyolc évtizedes történetéből kinek az örökségét tartja a legbecsesebbnek?

– Ferencsik János egyénisége évtizedeken keresztül meghatározó volt a zenekar életében. Nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly hagyományok kialakításában alkotott örökbecsűt. Például Richard Strauss Rózsalovagjának vagy Bartók Concertójának mai hangzását is neki köszönhetjük. Nyomot hagyott a zenekar szellemében: ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-műhöz nyúl, mindnyájan érezzük, hogy az ő örökségét folytatjuk. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel. Szerencsére feltűnt az elődjéhez képest egy teljesen más stílust képviselő dirigens: Kobayashi Ken-Ichiro. A fiatal japán karnagy inkább a nagyromantikus darabokat vezényelte. Ez tökéletesen megfelelt az Állami Hangversenyzenekar akkori érzésvilágának. Amikor 1998-ban Magyarországon először bemutattuk Schönberg Gurrelieder című nagyszabású posztromantikus művét, szinte alig kellett formálni, mivel a zenészek anyanyelvi szinten beszélték ezt a stílust. Kobayashi távollétében divat bagatellizálni a szerepét, én nem csatlakoznék e kórushoz, mert hiszem, hogy sokat kapott tőle a zenekar.

– Minden zenekar fejlődik, október 11-én jelen voltam a Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének előadásán. Ha időutazásra hívnám, és egy 62 évvel korábbi, egyébként október 3-án megtartott előadás hasonló műsorszámát Ön vezényelte volna Somogyi László helyett, mivel találkozott volna?

– Az eltérést az együttesek felkészültségében látom, manapság jóval képzettebbek a zenészek. Azok az előadási nehézségek, amelyek az idézett mű születése idején és az ötvenes években léteztek, manapság nem okoznak megoldhatatlan gondot. Gondolok itt a bolgár ritmusra, a kromatikával megtűzdelt polifóniára vagy az újfajta akkordikára. Egy párhuzammal élek: Doráti Antal visszaemlékezéseiben is ír a Táncszvit ősbemutatójáról, amelyen a darabot Dohnányi vezényelte és Doráti zongorázott. Dohnányi felajánlotta, hogy Bartók vezényelje az előadást, amit a szerző bölcsen visszautasított. Az esten a zenekar kritikán alul játszott, és a Cseh Filharmónikusok élén Václav Talichnak kellett a fővárosba látogatnia, hogy a darab értékei napvilágra kerüljenek.

– Ön is részt vett a 70-es évek Bartók összkiadásának munkáiban, és oroszlánrészt vállalt a mostaniban is. Kicsit hasonló a kérdés: miben különbözik a két zenefolyam?

– Szinte a szemünk láttára halt meg Bartók, és mégis: mire személy szerint bekapcsolódtam a szerteágazó munkába, már eltorzult a hagyomány. A hatvanas-hetvenes években létezett egy hibás tendencia: „játsszunk mindent lassan, mert akkor több szól”, így hallgathatatlanul unalmas darabok születtek. A rossz koncertek, zeneakadémiai vizsgák tapasztalataiból kiderült: az előadók elhanyagolták a metronóm jelzéseket, és nem vették figyelembe azokat az idiómákat, amelyeket, ha lekerekítünk, vagy elhagyunk, az akkori Bartók-zene már nem Bartók zenéje. Vissza az eredetihez – mondhatnánk, de mihez lehet visszanyúlni? A tiszta forrás ebben az esetben maga a leírt mű, esetleg a zeneszerző ide vonatkozó írásai és a legfontosabb: a szerzői előadás. Bartók nagy zeneszerzőhöz méltóan világosan megmutatta, hogy a hangok között is létezik egy hierarchián alapuló rend, vagyis vannak fontos és kevésbé fontos hangok. A mostani összkiadásnak kötelessége felvállalni a visszatérést a „tiszta forráshoz”.

– Köztudomású, hogy vannak kedvencei. Át tudja-e adni zenésztársainak például Rachmaninov szeretetét, vagy a zenekar tagjai elnézik a főnök bogarait?

– Mindenképpen megérinti őket e művek karaktere. Van persze ellenkező példa is, amikor a mű kvintesszenciája nehezen jutott el a kollégákhoz, erre tipikus példa Debussy Pelléas és Mélisande-ja. A szerző is leírja, hogy mind a közönség, mind pedig az előadók nehezen azonosultak a művel. Hasonló gonddal szembesültünk mi is, de az idő múlásával megfigyelhető volt a változás. A végére a zenekar tökéletesen megértette a zene nagyságát, és revideálta a csipkefinom Debussyről alkotott sablonos ítéletét.

– Az önök elődjének, a Budapesti Hangverseny Zenekarnak az első neves vendégkarmestere Bruno Walter volt. Richard Strauss, Klemperer, Erich Kleiber és még hosszan sorolhatnám ugyancsak letették névjegyüket a karmesteri pulpitusra. Kik azok, akikre szívesen rábízza zenekarát?

– A vendégkarmester jellegzetes típusának alapelve: ne bántsuk egymást uraim, én mondok egypár dolgot, önök meg úgy tesznek, mintha dolgoznának. Meggyőződésem, a zenekarok fennmaradása hosszú távon az általuk képviselt stílustól függ, s ennek kialakításában a vezető karnagynak van a legnagyobb befolyása. Ugyanakkor a vendégkarmesterkedés is érdekes lehet, mert nem árt a csapatot más eszményekkel is szembesíteni. Megítélésem szerint a zenekarnak keményen dolgozó, koncepciózus, munkás dirigensre van szüksége, olyanra, mint Antonio Pappano vagy Sakari Oramo.

– Emlékeim szerint a hetvenes évek végén Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operáját egy este, két helyszínen adták elő, és mindkettőn teltházzal. A zenei nevelés beszűkülésével jelentősen megcsappant a hangverseny-látogatók száma. Hogyan látja ilyen megközelítésben a magyar zenei élet jövőjét?

– Ebből a szempontból pesszimista vagyok. Kodály munkásságában van egy ordító ellentmondás, amire többen felhívják a figyelmet. A véleményét markánsan és jól artikuláltan megfogalmazni tudó közönségbázis helyett a zenét elég hamar megutáló álprofesszionális szolmizátorokat nevelt ki e metódus. S ebben tagadhatatlanul sok az igazság. Barátaim példáját tudom említeni, akik között többen vannak képzettség nélküli zenerajongók, mégis ösztönösen többet tudnak a zenéről, mint sokan mások. A kottát nem ismerő, de Bartók vonósnégyeseit őszinte élvezettel hallgató réteg tökéletesen eltűnt. Ezzel egyidőben a szombat-vasárnap együtt muzsikáló, otthon négykezesező, vonósnégyesező, zeneszerető csoport is kihalófélben van. A hallgatóság is átalakult, harminc évvel ezelőtt még tudtam, kik ülnek a nézőtéren, ismertem a közönséget, s a közönség is ismert engem. Ma nem tudom, ki a banktisztviselő, a bróker. A koncertlátogató törzsközönség felhígult és átalakult fogyasztóvá.

– A zenekar ritka vendég a határon túli magyarlakta területeken. Az időhiányban vagy a szervezési nehézségekben kereshető az ok?

– A zenekarnak igen sok hazai elkötelezettsége van, s a külföldi turnékhoz elengedhetetlenül szükséges anyagiakban sem dúskál. Viszont a 2007-es marosvásárhelyi és kolozsvári koncertjeimre szívesen emlékszem. Vásárhelyen a Kultúrpalotában játszottunk, amelynek szecessziós stílusa a pesti zeneakadémiára emlékeztet. Kolozsváron az egyetem auditóriumában rendezték fellépésünket, s magam is szóltam a hallgatósághoz. Ha újból hívnának, szívesen mennénk, mert a politika szennyes útvesztőiben a kulturális párbeszédnek lehet egyedül jövője.

Találkozásaim Kocsis Zoltánnal
Kocsis Zoltánnal először a Közgazdasági Egyetem diákklubjában találkoztam 1974-ben, a beszélgetése a diákokkal a késő estébe nyúlt. Akkor Cziffra György munkásságáról kérdeztem, először egy-két mondatban válaszolt, majd váratlanul még kétszer visszatért a kérdésemre. A hetvenes évek végén az Új Zenei Stúdió munkájában vitt úttörő szerepet, koncertjeit az ifjúság is nagy lelkesedéssel hallgatta. A nyolcvanas években a Hungaroton egyik vezetőjeként gyakran találkoztam a művésszel, figyelemmel kísértem annak a Bartók összkiadásnak a világkarrierjét, amelynek születésénél Kocsis meghatározó szerepet töltött be. Büszkék voltunk a Rachmaninov zongoraversenyek nemzetközi sikerére, a szólista Kocsis Zoltán volt, a művet a San Francisco-i Szimfonikusokkal vette fel a Philips Kiadó. Később ugyanezen kiadó gondozásában megjelent Debussy szóló zongoradarabok lemezére figyelt fel a zeneértő közvélemény. 1983-ban Fischer Ivánnal közösen megalapította a magyar zenei élet állóvizét alaposan felkavaró Budapesti Fesztiválzenekart. 1997-ben nevezték ki a Magyar Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatójának. Koncertjei élményszámba mentek, mégis két momentum számomra meghatározó volt. 2009-ben részt vehettem Schönberg Mózes és Áron bemutatóján, a mű harmadik felvonását Kocsis komponálta meg a nagy osztrák szerző szellemében. Egy évre rá a Miskolci Operafesztiválon ismét történelmet írt, Richard Strauss Daphne című darabját támasztotta fel Csipkerózsika-álmából. 2008-ban interjút kértem tőle, nem fogtam ki jó napját, a művész nagyon feszült volt. Húsz percet ígért, s a kérdések nyomán elfeledkezett a „limitről”, s jó másfél óra múlva kísért ki. A beszélgetés közben az elhangzottakat a dolgozószobájában felállított zongorán illusztrálta, lelkesen magyarázott, s egy dedikált Debussy-lemezzel ajándékozott meg. A 2008-ban, az erdélyi Krónikában megjelent cikk csak egy részét tartalmazza az elhangzottaknak, de talán beavathatja az olvasót a háború utáni zenei nemzedék egyik legkiválóbb képviselője, az utolsó nagy magyar zenei polihisztor gondolkodásába. Szokolay Sándor, a kiváló magyar zeneszerző egy interjúban tökéletes hallású muzsikusként említi, aki a legbonyolultabb orkesztrális anyag rétegeit is az utolsó hangig „áthallja”.