Arisztokraták és erőművészek az EMKE-ért

– 1885-ben alakult meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Az 130 éves évforduló apropóján kiállítást és konferenciát is szerveztek. Mit tartalmazott a vándorkiállítás s hol mutatták be?

– A Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: Az EMKE indulása című kiállítás megnyitója áprilisban volt Kolozsváron. A többi helyszín szinte magától kínálkozott, elvittük Nagyenyedre, Nagyszebenbe, Pécsre, jelenleg Szilágysomlyón látható a vándorkiállítás. A 130 év önmagában is fontos apropója a tárlatnak, de talán még fontosabb kiemelni azt, hogy ebben az évben vált lehetővé az EMKE-levéltár egy részének kutatása a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában. Mindössze hat folyóméternyi anyagot tettek kutathatóvá a kb. harminc folyóméterből, az első 10 év időszakából. S ha belegondolunk, hogy a dualizmus korszakának legnagyobb egyesületéhez, az EMKE-hez ennek sokrétű tevékenysége révén Erdély s részben Magyarország egész társadalma valamilyen szállal kapcsolódott a cselédektől a főurakig, a politikusoktól a művészekig, értelmiségiekig, tisztviselőktől az iparosokig, óvódásoktól az egyetemi tanárokig – szóval ha az egyesület levéltárát teljes egészében kutathatnánk, sokkal több információnk lenne a 19–20. századi erdélyi magyar társadalom egészéről. A kiállítás a szervezet korabeli társadalmi jelentőségét és mobilizáló erejét kívánta megmutatni azáltal, hogy betekintést nyújt az 1884-től formálódó EMKE 19. század végi életébe, tevékenységébe írásos és képi dokumentumok segítségével. A kutatható EMKE levéltári anyag mellett családi, egyházi-, egyéni és közgyűjteményekből származó dokumentumokból válogattam össze a tárlat anyagát. A grafikai arculatát Demeter Vincze András tervezte.

– Milyen volt a kiállítás visszhangja, fogadtatása?

– Nagyon érdekes tapasztalat volt látni, milyen komoly felhajtóereje van még a mai napig is az EMKE-nek, a különböző helyszíneken többen igyekeztek a saját relikviákat előszedni. Például Nagyenyeden olyan EMKE-dokumentumok, fotók, tárgyak kerültek elő, amelyekről nem is tudtunk. Vagy Nagyszebenben EMKE-dalárdazászló maradt meg a református templomban. A kolozsvári kiállításmegnyitón Vetési László szórványszakértő például behozta a Szeben megyei bürkösi egyházközségben fennmaradt EMKE-iratokat – amelyekből rekonstruálni lehet egy fiókkör alakulását, tevékenységét. Istvánházáról könyvtárszekrény került elő, a tetején szépen kifaragva olvasható, hogy EMKE-népkönyvtár. Ezeket annak idején az EMKE biztosította. Az egyesület irodalmi szakosztálya több mint 200 népkönyvtárat alapított, miután felmérte, mi az a top 200–300 mű, ami egy ilyen könyvtárban meg kell legyen. Pécs városa az egyesület indulásakor például 500 forinttal váltotta meg az EMKE örökös tagságát, ma is működik ott az egyesület, s a kiállítás megnyitóján Szili Katalin mondott beszédet az EMKE szerepéről. A szilágysomlyói fiók is igen komoly tevékenységet folytatott a kezdetekkor is, elnöke báró Bánffy György volt, nóta- és operettszerző, aki fellépett az egyik március 15-i ünnepségen, s frenetikus koncertet tartott, komoly összeget gyűjtve a helyi egyesület működésére. Külön jelentőséggel bír, hogy az EMKE mai elnöke, Széman Péter részben szilágysomlyói lakos, ahol sokrétű művelődési tevékenység folyik, s szintén telt házas fogadtatásban részesült a kiállítás, ahol citerás csoport lépett fel, s egy matematikatanár elénekelte Bánffy György kedvenc nótáját, a Kék nefelejcset.

 – Mi derült ki az első tíz évről olyasmi, amit eddig még nem tudtunk?

– Azt tudtuk például, hogy az egyesület hiánypótló tevékenységet folytatott – a már említett iskolák, kisdedóvók, olvasókörök, daloskörök, műkedvelő csoportosulások ösztönzése és alapítása nem önmagában érdekes, hanem inkább a stratégia miatt. Mivel a monarchiának ekkor még nincs átfogó iskolapolitikája, nincsenek Erdélyre vonatkozó részletes statisztikai felmérései, ezen az úton indult el az 1880-as évek második felében az EMKE: stratégiákat dolgozott ki, megoldási kísérleteket indítványozott. A kiállítás anyagai között az egyik tematikus molinó az EMKE által alapított oktatási hálózatot részletezi – óriási jelentőségű, amit intézményépítés terén a korabeli Erdélyben elértek. Az már más kérdés, hogy 1919 után ezek az ingatlanok, intézmények mind román kézbe kerültek, s legtöbbjükről ma már senki nem tudja, hogy egykor az EMKE tulajdonában álltak.

 – Az EMKE kiterjedt hálózatát csak hatalmas anyagi háttérrel lehetett fenntartani – mi újat lehetett megtudni a levéltári adatokból?

– Nyilván ez az egyik, ha nem a legfontosabb része ennek a kutatásnak. Az EMKE komoly ipari és gazdasági tevékenységet is folytatott: odafigyelt arra, hogy az egyes régiók gazdaságát erősítse és segítse. Például a Románia és a Monarchia közötti 1886–1893-as vámháborúban Székelyföld segítségére sietett, amely elvesztette ebben az időszakban felvevőpiacának jelentős részét. A hatalmas kivándorlást, az ellehetetlenülő székely kisiparosokat szisztematikusan próbálta segíteni: előtanulmányokat végzett, s Magyarországon alakított ki piacot ezeknek a periferikus iparágaknak. Iparkiállításokat szervezett pl. Pesten és Sepsiszentgyörgyön is. A székely bőrdíszművesek hadügyi rendeléseket kaptak igen nagy összegben, az első sepsiszentgyörgyi szövőgyár megmaradása is részben az EMKE-hez köthető: az erdélyi arisztokrácia meg a színészek egy része is a szentgyörgyi szövőgyár kelméiből varratta ebben az időben a ruháit, divatot teremtve ezáltal.

 – Honnan sikerült anyagi fedezetet találni az EMKE működéséhez?

– Az első negyed század anyagi kimutatásaiból egyértelműen látszik: vagyonának nagy része közadományokból állt össze (hagyatékok, tagsági díjak), s például három és fél millió korona törzsvagyonából az összegek változatos befektetéseinek köszönhetően ugyanennyit volt képes kulturális célokra visszafordítani. Lenyűgöző az egyesület széles körű társadalmi támogatottsága: a csíksomlyói kisdiákok szereplésük teljes bevételét az EMKE-nek adományozzák, egy Müller Vilmos nevű német erőművész, hordódobáló szintén felajánlja bevételét az egyesületnek, de említhetem Prielle Kornéliát is, a pesti Nemzeti Színház ünnepelt színésznőjét, aki több ízben is felajánlotta kolozsvári fellépti díját az EMKE-nek. Gróf Zichy Géza, a híres balkézvirtuóz, zongoraművész, a pesti opera Európa-szerte ismert intendánsa megőrjíti közönségét, az 1888-as februári fellépésének teljes bevételét, több mint 1600 koronát az EMKE-nek adományozza. S ekkor még nem említettem Kossuth Lajos, Orbán Balázs, Munkácsy Mihály támogatásait, számos nagy hagyatéktevő nevét, a pesti és kolozsvári nőszervezetek által megvalósított bálok bevételeit, egyiptomi magyarok támogatását stb.

– Mitől volt ennyire hiteles az egyesület?

– Szerintem elsősorban azért, mert elkésve ugyan, de egy igen erős hiányt igyekezett pótolni. Ekkor már működik a román kulturális egyesület, az Astra, érzékelték, hogy a 19. század Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő programjának szelleme jó táptalaja lehet egy ilyen egyesületnek. Mégis, amikor 1884-ben összegyűlt egy kisebb társaság Kolozsváron, csak kolozsvári egyesületként képzelik el működését. Aztán rájönnek, hogy az általuk megragadott problémákra és félelmekre – magyar nyelv és kultúra megőrzése, szórványkérdés – hihetetlenül rezonál a magyar közösség, és fontosnak tartja fenntartását és működtetését. Ezért tekinthető ez a történet általában is az adakozás és összefogás korabeli sokféle nyilvános gyakorlatának példájaként is. Már az első években hatezernél több tagja lett, pár év alatt több mint száz fiókkal működött, nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is voltak fiókjaik. Gróf Bethlen Gábor, Nagy- és Kis-Küküllő vármegye főispánja, az EMKE első elnökeként az egyesületnek szentelte az életét. Ugyanakkor az EMKE választmányába a kolozsvári szellemi élet élvonala sorakozott fel: a polgármestertől a nagyiparosig, a bankártól az egyetemi tanárig mindenki része volt a választmánynak, s természetesen hozták a kapcsolati tőkéjüket.

– Milyen hozadéka lehet a 130. évforduló alkalmából megrendezett konferenciának?

– Az EMKE szerepét és jelentőségét különböző diszciplínák felől közelítették meg az előadók, szórványpolitikáról, Székelyföld gazdasági integrációjáról, a székelykérdésről, a művészetek és az EMKE kapcsolatáról egyaránt szó volt, valamint az EMKE-nek a zsidó vagyonokkal szembeni negatív szerepéről is. A feltárt eredményeknek a kötetbeli megjelenésen túl mégiscsak az lenne a legnagyobb hozadéka, ha el tudnánk érni, hogy feldolgozzák és további kutatási célból elérhetővé tegyék azokat a levéltári fondokat, amelyekre kíváncsiak vagyunk.