A színházi térben nincsenek tabuk

A találkozóra eredetileg a DKMT (Duna-Körös-Maros-Tisza) eurorégió országaiból látogattak ide színházcsináló művészek, idén az anyaország, a Vajdaság, a Délvidék teátrumai mellett a Balkán néhány színtársulatát is meghívták, de Olaszországból is érkeztek alkotók. A vendégek őszintén kitárulkozva mutatták meg vágyaikat, félelmeiket, főként identitásproblémáikat feszegették, múlt és jelen ütköztetésével igyekeztek a hazai ellentmondások kapcsán generális kérdéseket megfogalmazni. Nem lehet állítani, hogy könnyed és felhőtlen élményekkel töltekezhetett a közönség, az egy hét alatt, a napi 2-3 előadás befogadása bizonyos értelemben riasztó következtetésekhez juttathatta a nézőt. Az idősebb korosztály elgondolkodhatott például azon, hogy milyen anyaországot és milyen határon túli problémákat örökített a mai generációra, s hogy a most alakult délvidéki fiatal államok milyen állapotban tudhatják saját „felszabadult” nemzetüket a háborúk traumája után. A produkciók legtöbbjében megjelent az agresszivitás, az erőmutatás, az extatikus düh is. Hát igen, olyan egy színházi fesztivál programjának tartalma, amilyen a közeg mentális állapota, amiben a produkciók formálódnak, születnek. Az, hogy az élet nem habos torta a világnak ezen a felén, pregnánsan kirajzolódott az előadások láttán.

Magyarok és Pöttyös Pannik

Többek között láthattuk, hogy a magyar kormány egyik óriásplakátja a Csiky Gergely Állami Magyar Színház (Temesvár) és a Kosztolányi Dezső Színház (Szabadka) közös produkciójának művészeit olyan előadásra késztette, ami akár politikai manifesztumnak is tekinthető (rendező: Urbán András).„Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat. (Kikét is?). A felirat a Magyar című előadás színpadi háttérfalán volt olvasható. A produkció a több ezer decibellel megszólaló hangereje ellenére sem győzött meg mindenkit arról, hogy a politikai tiltakozás e formája jobban áll a színpadnak, mint a többi társulat kevésbé provokatív, ám több artisztikus arcvonást viselő előadása. De sokan vélték úgy, hogy bizony fontos gondolkodni arról, mennyit érnek ma a nemzeti szimbólumok, (turulmadár, csodaszarvas stb.), s hogy a rájuk rakódott kulturális és politikai toposzoktól hogyan lehetne ezeket megtisztítani. Hogy nem árt manapság egy kis nemzeti „ablakpucolás” a tisztábban látáshoz. De volt olyan vélemény is, hogy csak az oktalan ember töri be mérgében az ablaküveget, ha nem találja azt elég tisztának. Hogy a dühkitörés csak pillanatnyi „kielégülést” hoz, és jó nagy csörömpölést, ám a csodaszarvast nem lehet lecserélni kis hableányra, kétfejű sasra, esetleg tölgyfalevélre. Hogy nekünk, magunknak, mindnyájunknak kell tisztába tenni az ezeréves magyar csecsemőt, de legalábbis kicserélni alatta a pelenkát egy kevésbé kakisra. Aztán az is nagy kérdés, hogy mi magyarok szürkemarhaként álldogálunk-e a szögesdrótokkal védett nemzeti térben, mint azt az előadás végén a pucér szereplők teszik? Lehet fájdalmas szívvel a rendezői „metaforával” azonosulni és lehet-e a záróképet „vizuális képzavarnak” is ítélni? Demokráciára és az értelmezés szabadságára vágyunk, mi nézők, tehát szabad lelkesülni és felháborodni is, mint ahogyan Az antikrisztus rövid története című produkció láttán (Bitef Színház, Belgrád, rendező: Urbán András) is lehet blaszfémiát kiáltani, de lehet a mondanivalót „istenkép­keresésnek” is beállítani. Az előadás utáni beszélgetésen a rendező közölte: a színházi térben nincsenek tabuk. A rendező az álszentséggel való leszámolásról is beszélt a produkció kapcsán, „amelyet a hang és a düh ural, és amely alapja az esztétikai határok átlépése” (írja a műsorfüzet), az egyik szereplő pedig megvallotta, hogy az előadásban való részvétel segítette abban, hogy az „intézményes vallástól” megszabaduljon. Amikor a közönség előtti beszélgetésben valaki megkérdezte, miért csak nők játszanak az extatikus előadásban, a rendező azt válaszolta: „végül is Krisztus méhen keresztül született.” Az előadás a nézőket megosztotta, s így van ez rendjén, sokak szerint éppen erre való egy kortárs színházi fesztivál.

A budapesti Spot+K2 fiataljai a Mi a magyar? című előadásukon vég nélkül improvizáltak meséket, melyek egy ma élő magyar királyról szóltak, arról, aki lovagi tornák számára csarnokokkal rakja tele az országot és Pöttyös Panniról is, akit a feketék azért nem szeretnek, mert a ruhája alapszíne fehér, a fehérek meg azért diszkriminálják, mert a pöttyei feketék. Tanulság: mily szomorú is annak a sorsa Magyarországon, aki nem kötelezte el magát a spektrum két szélső színe közül egyik mellett sem.

Eligazodni a világban

E sorok írója a színház hatását és feladatát tekinti szem előtt tartandónak a TESZT kapcsán, így igen fontos számára a fesztiváli fogadtatás, mert meggyőződése, hogy e művészeti ágban működők feladata valamiféle olyan hatást gyakorolni a nézőre, aminek segítségével az könnyebben eligazodik a világban. A világnak ezen a tájékán ma minden a politikáról szól. Schiling Árpád realisztikus formában állította színre színtársulatának A harag napja című előadását. E produkció sem volt politikamentes, ám a negyven körüli kórházi nővér személyes drámája erős artisztikummal írta felül az előadás államtitkárának álságos politikai „színjátékát”. A lecsúszás, a lenullázódás lehetőségének veszélyét minden néző átérezhette e tragikomikusan megfogalmazott történet láttán. Scherer Péter Eztrád-színházának (Nézőművészeti Kft./Szkéné Színház, Budapest) mai magyar kabaréjában és valóságshowjában konkrét politikusok neveit is elhangzottak, nehéz volt fölmérni, hogy a tipikusan magyarországi problémákat bemutató szkeccsek tartalmát vajon mennyire érthették a külföldi színházak művészei, akik a nézőtéren ültek és angol fordításban olvasgatták a Pesten őshonos párbeszédeket és monológokat.

A magyarországi munkásosztály lezülléséről a Forte Társulat/ Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest csapata tájékoztatott bennünket (rendező Horváth Csaba). A hetvenes évek melósai tényleg elgondolkodhatnának (ha néznék az előadást), vajon miért fusiztak annyit és miért ingáztak vidékről Budapestre. Megérte-e asszonyt, gyereket, házat, földet otthagyni és a fővárosi gyárüzemben ledarálódni, a munkásszállóban maguknak otthont hazudni és a rendszerváltás után a kidobatás élményét tudomásul véve koldussá, utcai mutatványossá válni, és a gyermekkel elhitetni, hogy „óh, mi nem is vagyunk szegények”. Ijesztő metamorfózisa ez a szép jövőt ígérő szocializmusnak, és meglepő, hogy mennyire érdekli ez a mostani ifjúságot. S vajon mit gondolhatnak rólunk, mert tény, hogy az általuk bemutatott „eredményeket” mi hagytuk nekik örökségül. A kolozsvári Ground Floor Parental CTRL című előadásában (rendező Sinkó Ferenc) három fiatal lány igen keményen fogalmazott: szerintük az „Y” generáció azért olyan boldogtalan, mert a szülők hozzájuk képest kibírhatatlanul konzervatívak és három brosúrával vannak lemaradva.

Gyermeki tisztasággal

A skopjei macedónok (Ifjúsági Kulturális Központ, rendező Nina Nikolikj) Őrült Erdő című produkciójukban a romániai „89-et idézték meg, kiderült, most saját helyzetüket látják hasonlónak, mint az akkori romániaiakét. A szarajevóiak Liszt a vénákban című előadásából kiderül (Háború Színház/ Mess Színpad, rendező Boris Liješevic), hogy az ottaniak még mindig a háború nyomasztó emlékeit cipelik, hazájukban családok bomlottak föl a vérontás idején, apa és fia, a testvér és testvér különülnek el atomizáltan egymástól. Az olaszok (Koreja Színház, Lecce, rendező: Gabriele Vacis) Az apa szó című előadása érdekes dologra döbbenti rá a nézőt. A huszadik század közepétől természetessé váló házasságfelbomlások az apaképet jelentősen átalakították. Ma a gyermekek nagy százaléka nem él együtt az apjával. Az előadásban öt más-más nemzetiségű lány találkozik egy repülőtéren és mesél apjával való kapcsolatáról. Az utoljára vallomást tevő lánynak a halott apjáról felsejlő emlékei olyan meghatónak bizonyultak, hogy a nézőtéren sokan megrendülten könnyeztek, a legnagyobb tapsot ez a produkció kapta a fesztiválon.

Viszont meglepő módon nem aratott akkora sikert, mint amekkorát megérdemelt volna a Temesvári Csiki Gergely Színház produkciója, A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadás, melyet az elismert UNITER-díjas román Radu Afrim rendezett. A lineárisan, néha szkeccsszerű láncszemekből épített produkcióban a közönség egy színházi színpadot hátulról láthatott, miközben egy darabbéli nézőtérrel szembesülhetett. A megszámlálhatatlanul apróra kidolgozott, vizuálisan gazdag jelenetből komponált háromórás, szünet nélküli előadást a fesztivál közönsége hosszúnak tartotta, és e sorok írójának nagy meglepetésére nem díjazta. A zágrábi csoport (Horvát Nemzeti Színház, rendező: Matija Ferlin) Királyok vagyunk, nem emberek című előadása gyermeki tisztasággal viszonyult az élet és a világ legbonyolultabb kérdéseihez: Milne Micimackóját és a svéd gyermekverseket is eszünkbe juttatta. A szlovének (Prešernovo Színház, Kranj / Városi Színház, Ptuj, rendező Jernej Lorenci Bitef) A halott hazatér az úrnőjéhez című produkciójukban szürreális-balladisztikus szépséggel „harmonikáztak el” egy Rómeó és Júlia történetet, rétegzetten mély tartalmaikkal szinte kiragyogva a politikai üzenetekkel bíbelődő előadások közül.

Minden színházi fesztivál arra való, hogy tükröt tartson a jelennek, hogy a rendezők és a szereplők által megtudjunk valamit a világról és önmagunkról. A TESZT összességében azt sugallta: a színház érdeklődésének középpontjában ma az aktuális politika áll. Lehet vitatkozni, hogy ez-e a színházművészet feladata, vagy sem, de a tendencia kézzel tapintható, a jelenség okai pedig bizonyára mélyebben keresendők.