A komor komikus

„Nehéz esztendőkben visszaadta a magyarok vidámságát, és jókedvét, ezen érdemeiért haláláig tisztelik” – írja róla Gyulai Pál irodalomtörténész, aki kedves pártfogójaként emlékszik rá, hiszen nádpálcájával sokszor megmentette a diáktársak karmai közül, és verseit is készséggel korrigálta.

Véletlenül megtalált sírfelirat

„Elkötelezett református magyarként szolgálta hazája kultúráját” – fogalmazott a síremlékavatáson a kolozsvári Házsongárdi temetőben dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke. Az 1845-ben elhunyt előadóművész sírjáról utoljára 1950-ben esett szó: a kommunista rendszer több évtizedes pusztítása miatt sírköve szinte teljesen megsemmisült. Egy új sírhely ásása közben akadtak az eredeti sírkő feliratos darabjára, amelyet a Házsongárd Alapítvány megőrzött és egy 1928-as fénykép alapján rekonstruáltatott Nagy Benjámin szobrásszal, a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrá­sok Minisztériumának támogatásával. A sírhelyet Jancsó Miklós kolozsvári színművész, író ajánlotta fel.

„Van olyan színész, aki nemcsak szerepeivel, de egész életével megmutatja az emberi hibákat és nagyszerűségeket” – hangzott el Herter Anikó helyettes magyar államtitkár emlékező beszédében. Így volt ezzel Jancsó Pál is, aki a háromszéki Gidófalván született 1761-ben székely lófő családban. Nemesi származását hangsúlyozva sosem mellőzte családi előnévként használni a Gidófalvit. Az első magyar komikus a magyar kultúra művelése érdekében állt színésznek 1792-ben Kolozsváron, a Fejér testvérek színtársulatának alapító tagjaként. Nemsokára pedig a Farkas utcai kőszínház egyik első főrendezőjeként is bemutatkozott. De sosem békült meg igazán a színházi élettel.

Abban volt a legjobb, amit gyűlölt

A nagyenyedi diákévek után pályafutását nagyszebeni kántorként kezdte, színészként pedig először tenor-, majd prózai és drámai szerepekben mutatkozott meg, végül komikusként bizonyult a legsikeresebbnek. A korabeli közönség számára a Jancsó Pál-féle humort az előadóművész groteszk megjelenése, illetve a nevetséges figurák és a komor előadásmód közötti ellentét adta. „Ily diadalt még magyar színész nem aratott. Minden tapsot, koszorút, éljent ezer mosoly és hahota kísért (…), s a jókedv mámorában megfürödve, újjászülné magát a lélek” – írta róla Gyulai Pál irodalomtörténész. A hahotázó közönség nagy részének azonban még csak tudomása sem volt arról, hogy a tréfás öregurat lelkében mennyire megviselte, hogy gúny és nevetség tárgyává vált, hiszen ő komoly drámai szerepekben szerette volna kiteljesíteni színészi pályafutását. Szerepeit ezért meg is gyűlölte, igyekezett a komikus figurákat komor előadásmóddal megszemélyesíteni, ami alakításait még inkább megmosolyogtatóvá tette – korának feljegyzései alapján ebben rejlett szerethetősége.

Az öreg székely, akit mindenki szeretett

Hosszú, nagyzsebes, szürke kabátban, alapos léptekkel járta körbe a kolozsvári piacteret, és állandóan panaszkodott a drágaságra, a cudar emberekre, a rossz világra. „Szarvasbőr kesztyűs kezéből a nádpálca, ajkáról a duzzogás sohasem hiányzott” – olvasható a komikus életrajzában. Haragudni azonban senki sem tudott rá, szinte különcnek számított. Az, aki ismerte, mégis megállta, hogy ne nevessen a „zsémbes öregúr” szavain.

Számos kortársát megszégyenítő módon hetvennégy éves koráig nevettette közönségét, Erdélyen kívül Debrecenben és Miskolcon is, de sohasem szeretett túl messzire menni kedvenc váro­sától. Negyvenhárom aktív év után vonult vissza végleg a színpadtól, utolsó alakítása egyben pályája legsikeresebb színpadi játéka is volt: Mandolino szerepében lépett fel a Henneberg–Schikaneder szerzőpáros Csörgősapka című darabjában. Bár akadtak, akik segítették, utolsó éveit szegénységben töltötte, megmaradt ingóságait az akkoriban épülő kétágú református templomra hagyta.

A kolozsvári emlékezők himnusszal, Vörösmarty Szózatával, koszorúval és virággal búcsúztak az 1845-ben elhunyt, lelkében mindig háborgó, de hazaszerete­tét soha fel nem adó székelytől. Fazekas Zsolt, a Belvárosi Református Egyházközség lelkipásztora azért imádkozott, hogy ellentétben a múlt századdal, a jelenkor tisztességgel megőrizze a korában közkedvelt művész emlékét.