A harmadik színház, határtalanul – Budapesten is bemutatták a kolozsvári Stúdió színpadról szóló kötetet

És a tavalyi kolozsvári sikeres bemutató után elmondható: Budapesten még többen voltak kíváncsiak a könyvre. Ami nem csoda, hiszen az egykori amatőr színjátszók közül ma már sokan élnek „idegenben”, számukra pedig egy kis „hazait” hozott kóstolóba a két szerző és a kiadó. A jó hangulatot pedig fokozta az egykori stúdiós Szabó István Attila, aki a könyvbemutatót hozzáértően levezette.

A véletlen közbeszólt

Szerencsés találkozások léteznek az életben. Ilyen volt például a két szerző, Barta László és Nánó Csaba összeismerkedése, hiszen – ahogyan mindketten bevallották – a másik nélkül talán sosem születik meg a kötet. Egymástól függetlenül mindketten tervezték a Stúdió történetének megírását, de a véletlen, no meg a közösségi háló kellett ahhoz, hogy végül az igyekezetük egyazon szálon fusson tovább. Így aztán Barta, felesége, Gáll Enikő segítségével az adatolást vállalta el, lapcsaládunk munkatársa, Nánó Csaba pedig az egykori tagokkal készített interjúkon és a szerkesztésen dolgozott.

Természetesen nem lett volna kötet kiadó nélkül: a nagyváradi Europrint tulajdonosai álltak az ügy mellé, így születhetett meg A harmadik színház. Ahogyan Derzsi Ákos igazgató fogalmazott: kiadójuk mindig támogatja a művészetekkel foglalkozó kiadványok megjelentetését. Ebben az esetben úgy érezték, az írások színháztörténeti adalékokat is tartalmaznak.

A kötet társszerzője, a szintén erdélyi származású, Budapesten élő Barta László nyugalmazott tanár, a Stúdió Színpad egykori oszlopos tagja, a kolozsvári színjátszás történetét, az amatőr színjátszók ebben elfoglalt helyét vázolta fel. Emlékeztetett arra, milyen volt a bölcsőtől a felnőttkorig a Stúdió élete, kik voltak azok a hivatásos színész-rendezők, akik tudásukkal önzetlenül hozzájárultak a „harmadik színház” sikereihez. Nánó Csaba az 1980-as évek időszakáról, a megszűnéshez vezető útról számolt be a közönségnek.

Egy színház élete

Meglepőnek tűnhet, hogy a kommunizmusban intézményként működhetett egy magyar nyelvű színjátszó csoport Kolozsváron. Ha megpróbáljuk az 1960-as éveket – a Stúdió Színpad létrejöttének időpontját – politikai és gazdasági kontextusba helyezni, okvetlenül meg kell említeni a sztálini autonómiát (Romániában az 1960-ban a Magyar Autonóm Tartományból létrejött Maros–Magyar Autonóm Tartományt). Ennek ugyan kirakatszerepe volt, de az akkori szovjet és román hatalom így próbálta megelőzni a kisebbségek elégedetlenségeinek kifejezésre juttatását. Bár ez a terület nem foglalta magába Kolozsvárt és a környező térséget, hatása itt is érezhető volt. A Gheorghe Gheorghiu-Dej által fémjelzett diktatúra 1956 után mindenféle – elsősorban magyarok által szervezett – megmozdulástól rettegett. 1959-ben megszüntették az önálló magyar nyelvű Bolyai Egyetemet, ezt a lépést jónak látták némi engedménnyel ellensúlyozni. Bizonyos leosztás mentén ugyanakkor a város vezetésében voltak magyar vezetők is. Nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy Kolozsvár lakossága a múlt század ötvenes éveiben még nagyjából fele-fele arányban volt román és magyar.

A magyar nyelvű színjátszócsoport működése abban az időben nem volt akkora szenzáció, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Sőt, szinte minden faluban létezett amatőr színjátszás, ami érdekes módon 1990 után nem éledt újra, mára pedig jóformán eltűnt. A mindenkori hatalom a cenzúrán keresztül tartotta ellenőrzés alatt e kezdeményezéseket, így aztán hagyták, hogy a kisebbség is „kieressze valahol a gőzt”. A stúdió sikerének kulcsa a lelkesedésben és a nemzeti öntudatban keresendő. Kolozsváron mindig is erős volt a magyar öntudat, és ez a kultúrájában is meglátszott, amit a diktatúra sem tudott eltörölni.

Az amatőrökre jellemzően bár mindenki dolgozott vagy tanult, próbákon, összejöveteleken mindenki jelen volt. Az előadások napjai ünnepszámba mentek színjátszók, közönség számára egyaránt. Napirenden voltak a kiszállások, ezek aztán támogatás hiányában a 80-as években megszűntek. A magyar csoport megtűrt lett az intézmény keretében, végül a hatalom 1987-re teljesen ellehetetlenítette a lelkes műkedvelők munkáját. Hiszen kultúrára nem volt szükség – és hatványozottan igaz volt, ha magyarról volt szó. Magyarázat nélkül bezárultak a kapuk – nem csak képletesen – és a több évtizedes, kiváló múltra visszatekintő kolozsvári műkedvelő színjátszás megszűnt létezni.

A költő üzenete

A kolozsvári származású, Budapesten élő költő, Kenéz Ferenc mindig szívügyének tekintette a Stúdió Színpad tevékenységét. Mások mellett az ő biztatására vágott bele Barta László az adatok gyűjtésébe, a kötet tervezésébe. Bár a költő személyesen nem tudott részt venni a Stúdió-kötet bemutatóján, üzent az esemény résztvevőinek és a volt stúdiósoknak. „Kedves barátaim, az élet úgy alakította a mai napomat, hogy ígéretem ellenére nem tudtam elmenni a könyvbemutatóra. Noha, mint azt elmondtam volna, nektek köszönhetem az első »hangos sikeremet«, hiszen ti szólaltattátok meg először pódiumon a verseimet. Ezt a szereplésemet még ma is kissé meghökkenve nyugtázom, és veszem tudomásul. Akkor még nem volt divat fiatal költőket pódium közelébe (magasába?) emelni, és hát bizony mikor beléptünk a színházterembe, megdöbbenve láttam, hogy az zsúfolásig tele van. Eszembe nem jutott előzőleg azon morfondírozni, hogy vajon lesz-e közönség, vagy hogy mennyien lesznek, de ez a telt ház hirtelen szíven ütött. Noha most már tudom, ennek csak egyik része volt az én közönségem, másik része minden bizonnyal a tietek volt. Akik megtettetek mindig mindent azért, hogy közönségetek legyen. Fél évszázada mindennek. Most e könyvbemutató annak is tanúságtétele, hogy »játék és a jövő igézetében« teremtettetek egy színháztörténeti múltat is... Földim és egykori irányítótok, Bereczky Júlia színművésznő történetével zárom köszöntőmet.

Az ötvenes évek elején szalontai irodalmi estre utazott a kolozsvári színház csoportja, ahogy akkor nemegyszer megtörtént, a zsúfolt vonat tetején ülve.

Nos, azóta már túl vagyunk Nagyszalontán, s túl a kommunizmuson is. Ezt jól tudjuk. Ám kérdés, hogy éppen most hol vagyunk, azt tudjuk-e? Mert meglehet, mi is, még most is, a vonat tetején. Útban az Ígéret Földje felé...” – írta üzenetében Kenéz Ferenc.