A felemelkedés programja

Mi tagadás, zenei szakíróként elsajátítottam a sajtójegy beszerzésének megannyi fondorlatos módját, szaunában viszont korábban még sohasem szereztem koncertbelépőt. Rendszeres úszásom után egy csendes, borongós reggelen a gőzben tervezgettem az előttem álló napot, amikor két kedves, spanyolul beszélő hölgy lépett be a finn fürdő ajtaján. Mediterrán természetességgel társalogtak, s engem is bevontak csevegésükbe, így megtudhattam, hogy a venezuelai Simon Bolivár Zenei Alapítvány vezetői, s a Caracasi Ifjúsági Zenekarral érkeztek Budapestre. Korábban Európa hét városában léptek fel, aznap este a Zeneakadémia nagytermében készültek koncertezni. Amikor megtudták, hogy zenével is foglalkozom, felcsillant a szemük, és meghívtak az esti hangversenyükre.

Venezueláról viszonylag keveset tudok, egykor Duna Televíziós szerkesztő kollégám, Ugrin Aranka élt az országban evangélikus lelkész férjével, ő mesélt az ottani, akkor még idillikus állapotokról. Máskor az idétlen sláger jut eszembe a fővárosról: „Hisz tudja már ezt Caracas/ Ollé, ollé, ez: ananász!” Venezuela azonban ma már csak nevében (Kis Velence) idillikus, a 30 milliós ország jelentős gazdasági gondokkal küzd. Az egykori jólétet biztosító olajbevételek visszaestek, ezzel párhuzamosan egyre hangsúlyosabbá váltak a szociális gondok, s bár számos program igyekszik segíteni a legrászorultabbakon, a lakosság többségének gondot jelent a tisztességes megélhetés.

„Legutóbb hat hónapja voltam Venezuelában, s március végén újra oda készülök. Az országban kaotikus a helyzet, a közbiztonság rossz, sok a tüntetés, s a lakosság egyre jobban szembefordul a kormánnyal – jellemzi a helyzetet Marossy Géza erdélyi származású rendező-operatőr. – A boltok polcai üresek, még az alapvető fogyasztási cikkek is hiányoznak. A kinti magyarság is sokat nélkülöz, az ország elhagyására nincs mód: az ingatlanárak nagyon visszaestek és valutához is nehéz hozzájutni.”

A pénzhiány először a dél-amerikai országban is a kulturális életben jelentkezik, a venezuelai zenei élet azonban talán kivétel lehet. Az „El Sistema” program a legifjabb nemzedékeknek nyújt felemelkedési lehetőséget, annak keretében mintegy 400 ezer gyerek tanul európai klasszikus zenét. A kezdeményezés idén éppen 40 évre tekint vissza, megálmodója a híres karmester, zongorista és zenepedagógus, José Antonio Abreu. A köztiszteletnek örvendő muzsikus nem futurisztikus terveket szövögetett, hanem a legelesettebbeknek kínált felemelkedést a zenén keresztül. Az Argentin Ifjúsági- és Gyermek Zenekarok Hálózata mára 157 együttes – ebből mintegy 30 szimfonikus zenekar – munkáját segíti. Az Európában nagy sikerrel szerepelt Caracasi Ifjúsági Zenekar is a „Hálózat” reprezentatív együttese.

Kíváncsian vártam a koncertet, amelyre megtelt a Zeneakadémia nagyterme, a Budapesten élő dél-amerikaiakon kívül nagyon sok magyar zenebarát is eljött. Az estét megtisztelte jelenlétével az alapító, José Antonio Abreu is. A mintegy 140 tagú zenekart nagy ováció fogadta. A karmester, Dietrich Parades is az El Sistemának köszönheti karrierjét, ma már elismert zenekarok megbecsült dirigense. A szólista Edicson Ruiz is a Hálózat felfedezettje, kilencévesen még áruházi rakodóként kereste kenyerét, nyolc évvel később már a Berlini Filharmonikusok nagybőgőseként debütálhatott.

A műsort a mexikói Silvestre Revueltas zenekari darabja, a Sensemayá nyitotta, az igazi megméretés azonban szünet után várt a fiatalokra: Camille Saint-Saëns III., Orgona szimfóniáját mutatták be. Talán gesztusképpen, hiszen a francia szerző Liszt Ferenc emlékének ajánlotta egykor művét. Az ifjak itt is helyt álltak, csupán a végére fáradtak el érezhetően. Ki kell emelnem az egységes hangzást, amit a gyors tételek forgatagában nehéz megőrizni, de nekik sikerült.

A leírtakat nem zenei beszámolónak, kritikának szántam, inkább érzékeltetni szerettem volna, hogy egy nemes gondolat hány ember életét aranyozhatja be, hány zenebarát estjét teheti emlékezetessé. Az előadás gondolatokat szült bennem. Ne feledjük, hogy a távoli országban ez inkább szociális, mint oktatási program, mégis jelentős eredményeket fial.

Egykor, a Kodály-módszer virágkorában végezhettem első zenei tanulmányaimat, a Hungaroton egyik vezetőjeként viszont már tanúja lehettem, Magyarország-szerte hogyan zsugorodik a zenei oktatás, az idősebb, zeneértő generáció helyét nem veszi át a fiatalabb korosztály. Közhelyszerűen még mindig zenei nagyhatalomnak tartjuk magunkat. Ennek talán volt vagy van is alapja, hiszen 1957-ben 67 magyar karmester dolgozott az Egyesült Államokban, de alig néhányukat ismeri a hazai közvélemény. Amikor a Virtuózok adását néztük a televízióban, büszkék voltunk tehetségeinkre, a műsor nézettsége – kategóriájában – rekordokat döntött. Érezhetők a próbálkozások, hogy a zenei oktatás ismét elfoglalja méltó helyét a tanrendben, de ne legyenek illúzióink, a döntések hatása csak évtizedek múltán érződhet. A 60. születésnapját mostanában ünneplő Magyar Rádió Gyermekkórusa vagy a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola példája mutatja: a zene nemcsak lelkileg gazdagítja művelőit, a közösségi zenélést választók más tárgyakban és az élet más területein is jeleskednek. A virtuózok már bizonyítottak, de ne feledjük, tehetséges hadvezérek csak felkészült katonák soraiból kerülhetnek ki.