Zenei mélyfúrások egy zseni árnyékában

– Diákkoromban hegedűsként a fellépések előtt mindig tele voltam kétségekkel: vajon képes leszek-e úgy előadni azt a darabot, ahogy előkészítettem? Rettegtem, nehogy elrontsam, s ettől annyira szenvedtem, hogy képtelen voltam élvezni a pillanatot. Most már egy-egy fellépés előtt hónapokkal öröm fog el, hogy mennyire szép lesz, és milyen energiákat szabadít majd fel.

– Hogyan lépett át ezen a szakaszon?

– Egyszer csak beleébredtem ebbe az érzésbe. Néhány éve szívesen és sűrűn olvasok emberi lélekkel foglalkozó szakirodalmat, azóta sok mindent tudatosítok magamban, leginkább a pillanat fontosságát. Nem várom el, mégis szinte mindig azonnal visszakapom a kórus tagjaitól és a hallgatóságtól azt az élményt, amit nyújtani kívántam, s ez hatalmas mértékben képes feltölteni.

– Hogyan tudná megfogalmazni azt, amit ön szerint a karmester képes hozzátenni egy profi énekesekből álló együttes produkciójához?

– Ezt nagyon sokan megkérdezik, még a férjem is ezzel kezdte megismerkedésünk kezdetén. A karmester elsődleges feladata a mű olyan szintű betanítása, hogy az előadáson szinte szükség se legyen karmesterre. A produkció során viszont tizedmásodpercekkel a kórus előtt jár, hogy megüzenje mindazt, amit visszakapni szeretne. Vezetem a kórust, provokálom, átadom az érzéseimet, hogy ugyanabban a hangulatban legyünk együtt a közönséggel. Energiájával a vezető mélyfúrást végez a lelkekben, hogy felszabadulhassanak mindazok az érzések, amelyeket amúgy a partitúra is előír, mégsem mindegy, hogyan szólalnak meg a szavak és hangok. Minden azon múlik, hogy miként mondom el: szeretlek, vagy bánatos vagyok, vagy úgy örvendek, majd szétrobbanok. A karmester egyszerre anya, főnök, biztonsági szelep kell hogy legyen a zenészei számára.

– A világ Marin Constantin révén ismerhette meg a Madrigalt. Miként történhetett, hogy épp egy sepsiszentgyörgyi magyar lány állhatott a kórus elé a mester visszavonulása után?

– Szinte filmbe illő a történet. Néhány konzervatóriumbeli kollégám, akik már énekeltek a Madrigalban, hívtak, hogy segítsek nekik megtanulni a magyar szavak kiejtését Kodály Esti dal című művéhez. A szentgyörgyi Vox Humana kamarakórus fennállásának 30. évfordulójára készült a Madrigal. Mivel karmesteri szakon tanultam immár negyedéven, volt már némi fogalmam a karvezetésről, így nemcsak a szavakat értelmeztem, hanem el is vezényeltem a darabot, s amikor megérkezett Marin Constantin, a kóristák elmondták, mennyire tetszett nekik, ahogy dirigáltam. A mester másnapra és aztán minden további próbára visszahívott, s immár a jelenlétében is többször vezényeltem. Egyre többször bedobott a mély vízbe, én meg egyetlen alkalommal sem mondtam neki, hogy ezt nem tudom. Folyamatosan provokált, faggatott, vizsgáztatott: mit olvastál az este, melyik az utolsó vers, amelyre emlékszel, milyen magyar dalt tudsz, hasonlók. Korábban találkozott Kodállyal, érdeklődött a Kodály-féle oktatási módszerről, amely Romániában amúgy máig ismeretlen. És én egyre inkább éreztem, hogy tétre mennek ezek a beszélgetések.

– Az a típusú művész volt, aki szívesen átadta a tudását, vagy menet közben kellett „ellopni” tőle?

– Nem mindenkinek adta át, csak annak, akit ő méltónak, alkalmasnak talált. A mi kapcsolatunkban minden benne volt: kicsit a lánya voltam, kicsit a tanítványa, kicsit kollégaként kezelt, élete végéig napi rendszerességgel telefonált, minden érdekelte, ami a kórussal történt.

– Hogyan történt meg az őrségváltás?

– Az a bizonyos szentgyörgyi fellépés 2002 júniusában volt, s amikor kiderült rólam, hogy én ott születtem, engem is elvitt a kiszállásra, holott akkor még semmilyen szervezeti kapcsolat nem volt köztem és a Madrigal között. Fél órával a fellépés előtt szólt, hogy öltözzem be – titokban ugyanis nekem is becsomagoltatott egy ruhát –, mert én fogom dirigálni a Kodály-művet. Előző este édesanyámnál a fürdőkádban álmodoztam róla, mekkora megtiszteltetés volna számomra, ha én vezényelhetném egyszer a Madrigalt. Előtte soha nem beszéltünk ilyesmiről, de mindketten könnyes szemmel vittük véghez ezt a bravúrt. Azóta hiszek benne, hogy amit nagyon akar az ember, az meg is történik vele. Szinte egy év múlva, 2003. március elsejétől lettem szerződéses tagja is a Madrigalnak.

– A sepsiszentgyörgyi ortodox templomban tartott másnapi koncerten történt meg az a hihetetlen eset, hogy vezénylés közben leesett Marin Constantin nadrágja. A kórus elképesztő professzionalizmussal reagált – illetve nem reagált! Ön hogyan emlékszik arra az estére?

– A Florilegiu bizantin című 30 perces darab – ami a Szent György-napi nyitókoncertünk programján is szerepel – közepén történt az eset. A mester egyetlen pillanatra sem engedte le a kezét, két kolléga tartotta a továbbiakban a nadrágot. A koncertet követően Marin Constantin a következőképpen díjazta a közönség fegyelmezettségét: itt, Sepsiszentgyörgyön olyan hallgatósággal találkozott, amely előtt nemcsak le a kalappal, de le a nadrággal is!

– Mennyiben érezhető ma a nagy előd árnyéka? Hogyan kíván esetleg megszabadulni tőle?

– Sokkal könnyebb a dolgom, mint az esetleg kívülről látszik. A mester zsenialitása által olyan márka épült stílusban, öltözékben, hangképzésben, ami ma is változatlanul érvényes és hiteles. Ugyanakkor annyira egymásra hangoltak voltunk, hogy mindent igaznak éreztem, amit a kórussal művelt. Csak így képzelhető el, hogy nőként, fiatalként, magyarként Bukarestben, ahol mindenki a fél életét adná ezért a megtiszteltetésért, követhettem őt a kórus élén. Amikor átvettem a Madrigalt, öten voltak még az alapító tagok közül – ma már senki sincs –, a jelenlegi állomány egyharmada pedig még dolgozott Marin Constantinnal, de azonnal és mindig teljes elfogadottságot éreztem a részükről. Ahhoz is elegendő ez az örökség, hogy én is teljes elhatározottsággal, kompromisszumok nélkül védhessem meg a külvilágtól a kórus presztízsét. Nem árnyék nekem, sokkal inkább védőpalást.

– Sokan feltették a kérdést: a kommunizmus idején milyen árat fizetett a Madrigal, hogy világjáró együttes lehetett?

– Marin Constantint zsenialitása, nemzetközi elismertsége, karizmája segítette, de egy sereg apró trükköt is bevetett a fenntarthatóság érdekében. Például az ámenek helyett óment énekeltetett. Vagy a tiltások ellenére felvetette az országban fellelhető „colindákat”, Anania püspök segítségével az Egyesült Államokba csempésztette ki a kollekciót, ahol kiadták lemezen, s amikor Ceauºescuék azzal szembesültek, hogy jogdíj címen tekintélyes összeg folyik be az államnak, minden meg volt bocsátva. Még az is, hogy itt-ott azért lemaradtak kórustagok a nyugati turnékon. Jó érzéke volt a kompromisszumok terén, abban is, hogy a Megéneklünk Románia fesztivál darabjait is a legmagasabb művészi színvonalon adja elő.

– Milyen módon gazdagítják az együttes repertoárját? Demokrácia van vagy parancsuralom?

– Is-is. Általában én gyűjtöm össze a műveket, állítom össze a listát, de sokszor kérek segítséget, amikor egy-egy programban hiányosságot, lyukat érzékelek. Ezt nagyon szeretik a kollégáim, és szívesen segítenek is, de ha mindig mindenben megkérdezném őket, fennállna a veszély, hogy a sokféle zenei ízlés mentén szétfolyik a repertoárunk. Az egyszemélyes döntéssel igyekszem elkerülni azt is, hogy egy-egy meg nem valósuló ötlet nyomán sértődés, a mellőzöttség érzése támadjon a kollégákban. Fennállása óta több mint ezer művet adott elő a Madrigal, ebből körülbelül százat az én irányításom alatt.

Ungureanu Szabó Anna
A Marin Constantin Madrigal Nemzeti Kamarakórus vezető karnagya és művészeti igazgatója, a Cantus Mundi országos program művészeti vezetője. Sepsiszentgyörgyön született 1980-ban, a helyi, ma a Plugor Sándor nevét viselő művészeti gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait hegedű szakon. Több száz acapella és vokálszimfonikus koncerten vezényelt. A zenetudományok doktora. Díjak, kitüntetések: 2. hely a jekatyerinburgi nemzetközi gyerekzene-fesztiválon a Cantus Mundi program kórusával (2014); a Kulturális Érdemrend lovagi fokozata (2013).

– Úgy tűnik, energiája nemcsak a Madrigalra elegendő, a közelmúlt figyelemre méltó kezdeményezése a Cantus Mundi elnevezésű program. Mi az, és mit céloz?

– A program kezdeményezője a mester Ion Marin nevű, Luganóban élő fia. Kettejük között különleges kapcsolat volt. A roppant tehetséges művész 18 évesen, még a kommunizmus alatt disszidált, amit az apa nem helyeselt, de azért örült a fia sikereinek. Mivel kórusunk több tagja tanít is a próbák és fellépések mellett, Ion Marin egyszer csak azzal az elképzeléssel érkezett, hogy tegyünk valamit a zenei, a kórusra való nevelés terén is. Felhasználva a Madrigal értékeit, önkéntes alapon igyekszünk minél több gyereket bevonni a kóruséneklésbe. Ma már több ilyen kórusunk működik az országban, az elsőt – egyáltalán nem véletlenül – Sepsiszentgyörgyön hoztuk létre a Lőfi Gellért vezette Campanella gyerekkórus révén, amely már Bukarestben is fellépett a Madrigallal. Sőt most már a Cantus Mundi ágazat a Madrigal hivatalos, intézményes, saját költségvetéssel is ellátott része.

– A Szent György Napok nyitóhangversenye apropóján újra visszatér szülővárosába. Hasonló izgalmakra készül?

– Nekem annyi adósságom van Sepsiszentgyörggyel szemben, amennyit képtelen leszek valaha is leróni. Legfeljebb apró részletekben. Izgalmas, különleges programot állítottunk össze közel kétszáz gyermekénekes közreműködésével, gyönyörű előadás van születőben.